„hogy érezzem a föld lélegzését”

Fotó: Fazekas Márta

Fekete Vince József Attila-díjas költő, szerkesztő. Legutóbbi kötete Halálgyakorlatok címmel jelent meg. Érzelmi telítettségű versei nem ritkán séta közben születnek, ugyanis a költő mindennap kilométereket gyalogol. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Diákkorodban kikapcsolódásként fociztál. Manapság rendszeresen sétálsz. Mindig része volt az életednek a mozgás? Fokozottabban nyúlsz ehhez az egészségvédő eszközhöz, ha szükségét érzed a szervezeted jelzése alapján? Mikor tudod, hogy jelez a szervezet?

Fekete Vince: Nem is kikapcsolódás volt a foci, hanem szenvedély. Hivatásos focista voltam, egy kisvárosi, a kézdivásárhelyi Vasas ifjúsági csapatában. Vasárnaponként, délelőtt tizenegy órától lejátszottam egy mérkőzést a C osztályban (az ottani, romániai NB III-ban), majd délután a szülőfalumban is egyet, a megyei bajnokságban. Ez akkoriban nem volt különösebb megterhelés számomra. Azokban az időkben még azzal is kacérkodtam, hogy érettségi után – az egyetem helyett – a fociban folytatom tovább. De szerencsém volt, mert – szerintem – nem voltam kiugróan tehetséges, mint – mondjuk – Selymes Tibor, aki nem sokkal később onnan, szintén Kézdivásárhelyről egészen a román válogatottig, sőt a világbajnoksági részvételig jutott. Manapság rendszeresen sétálok, vagyis inkább tempósan gyalogolok, de ez csak tíz éve van, mióta átestem egy nagyobb betegségen, és akkor úgy gondoltam, hogy változtatnom kell, másképpen kell élnem, jobban oda kell figyelnem a testemre, a test jelzéseire. A napi 5-10 kilométer gyaloglás azóta is megmaradt. De olyan is van, hogy akár 17-20 kilométer is összejön. Ezen kívül, amikor otthon vagyok, a szülőfalumban, vagy a Kászonok vidékén, járom az erdőt, gombászok, kirándulok, és kertészkedem a kézdiszentkereszti, valamint a kászonújfalusi kertben. Nem várom meg, hogy jelezzen a szervezetem, hanem megelőzöm ezt a jelzést, elébe vágok az immár napi rutinná, napi szükségletté vált gyaloglással.

SzNI: A sétának milyen hatásait tapasztalod, akár az alkotómunkádban is?

FV: Van olyan kötetem, amelynek a verseit szinte kivétel nélkül séta közben írtam. Ez egy haikukból álló kis könyvecske. Sétáláskor kitisztul az agyam, teljesen más pályára állnak át a gondolataim. Inspiráló, remek ötletekkel ellátó mozgásforma számomra a séta. Ha fáradt vagyok, ha kimerültem, akkor is fel tud frissíteni.

SzNI: Ahhoz a generációhoz tartozol, aki diákéveiben parizerre és veknire egyszerűsítette az étkezést, és inkább a szellemi táplálékra helyezte a hangsúlyt. Manapság fontosnak tartod-e az egészséges étkezést? Milyen egy igényedre szabott ebéd/vacsora?

FV: Volt olyan is, persze, parizeres időszak, bár az nem volt jellemző. Volt szalonna is, zsírban, befőttesüvegben tartósított disznóságok, mikor mi jutott az ösztöndíjból, no meg az otthoni apanázsból éldegélő egyetemisták asztalára. Gyerekkoromban pedig, amikor elég ínséges idők jártak, nagy szegénység volt arrafelé, a parizer vagy az az egyetlen szalámifajta, ami akkoriban kapható volt az egyszerű emberek számára az üzletekben, nekem mennyei eledelnek számított. Most is előttem van, ahogy falatozunk édesanyámmal Kézdivásárhely központjában, tkp. a főtéren, a parki padon, a gyermekorvosnál, Hampelnénél tett valamelyik havi felülvizsgálatom után. Betegeskedő gyermek voltam, sárgaság, kezdődő szívreuma stb. Aztán egy baleset is következett, úgyhogy életem első tizenkét éve nagyjából ezekről is szólt. Persze, hogy fontosnak tartom az egészséges étkezést, de nem mindig – vagy inkább ritkábban – sikerül betartani. Voltak hosszú évek, ezek is közvetlenül a betegségem után, amikor nagyon odafigyeltem, hogy mit és mennyit. A „mennyi”-re most is igen. A „mit”-re nem mindig szigorúan. De van azért müzli is, zöldség is, gyümölcs is, teljes kiőrlésű dolgok is. Hal is. Meg másféle hús is. Igazából a flexitáriánus étrend áll hozzám a legközelebb.

SzNI: „megmásíthatatlanul zakatakoló ez / a körforgásos őrület” – állapítja meg a Védett vidék című köteted első verse. A hétköznapokban, életvitel, hozzáállás szintjén mi következik számodra a ciklikus időszemléletből?

FV: Hogy minden tavasszal bennem is megújul valami, hogy újrakezdek, azt gondolom, hogy felfrissülten vágok bele a további zakatakoló, körforgásos… mibe is?

SzNI: A következő részlet az Emlékfilm című versedből való: „Ne legyen magas a ház. Álljon / egy kert, egy erdő közepében. / Ne legyen túl nagy. A földből / nőjön. A földben álljon. / Legyen sétánya. Keskeny / sétány. Legyenek fák. / Legyenek fák, melyeket / én ültettem. Legyen / batul, legyen pónyik, / szilva, körte.” Milyen kapcsolatban állsz a kerttel? Ültettél-e tényleg régi almafajtákat? Mosolyog-e rád a mosolygó batul? 

FV: Az utóbbi két évben Budapesten élek, de hazajárok a Székelyföldre is, a szülőfalumba, Kézdiszentkeresztre és a választott falumba, Kászonújfaluba. Mindkét helyen udvar, kert van, mindkét helyen rendszeresen kaszálni kell, gondozni a kertet, és le kell szedni a termést. Kászonújfaluba vagy harminc alma-, szilva- és körtefát ültettem eddig. Természetesen a termést be kell gyűjteni. Egy bő hét múlva, amikor hazamegyek, ki kell főzetnem pálinkának a kézdiszentkereszti pincében levő császárkörte-cefrét. Ebben a kertben pedig legalább három-négy idős batul almafám is van. Úgyhogy az is mosolyog rám ősszel. Meleg nyári éjszakákon le szoktam feküdni az udvaron, a földre, a csillagok alá, hogy érezzem a föld lélegzését. Ha van hely, ahol nagyon-nagyon jól, igazán önfeledten érzem magamat, akkor ez a kézdiszentkereszti udvar: estefelé van, harangoznak éppen a toronyban, az a régi, egykori harang szól, kellemes, mézédes zümmögés a levegőben. Ott vagyok, otthon vagyok, valahol a gyermekkoromban.