Igaz, hogy nem kerek évforduló, mégis érdemes megemlékeznünk róla: múlt pénteken, május 18-án volt nyolcvannyolc éve, hogy a dél-lengyelországi Wadowicében megszületett a Wojtyła család Karol nevű fia. Ez nem csupán vallási és világpolitikai, de irodalmi szempontból is érdekes, mert a korszakos lengyel pápa költőként és színműíróként is alkotott.

A tény, hogy az ezredfordulótól négy évig Krakkóban laktam, természetszerűleg azt is jelenti: négy évig II. János Pál légkörében éltem. Hiszen egykori érseki székhelyén képtelenség nem találkozni vele, és nem csupán a könyvesboltok kirakatában látható rengeteg „pápás” album és kiadvány miatt. Négyszáz kilométerrel délebbre, Budapesten nehéz ezt szavakban pontosan megfogalmazni. A 2014 áprilisában szentté avatott egyházfő szüntelenül olyan elevenen jelen van a krakkói mindennapokban, mintha haláláig a város érseke maradt volna.

Persze élőben is találkozhattam vele, nemcsak szellemiekben. Jelen voltam 1999 júniusában az ószandeci síkon, ahol a szentek sorába iktatta IV. Béla királyunk lányát, Árpád-házi Kingát. Ugyanaznap este én is ott ujjongtam a hatalmas tömegben, amely körbekísérte őt Krakkó főterén, amikor itt-ott megállva felidézte néhány emlékét a városról. Jelen voltam 2002 augusztusában, amikor pápasága során hetedik alkalommal látogatott vissza hazájába, és felszentelte a Krakkó határában épült Isteni Irgalmasság-bazilikát. S talán nem túlzás azt is a találkozásaink közé sorolnom, hogy 2003-ban magyarra fordíthattam utolsó költői művét, a Római triptichon című verses elmélkedést, amely könyv alakban is napvilágot látott. 2004-ben pedig önéletrajza második kötetének magyar nyelvű kiadása körül is bábáskodhattam.

Születésnapja alkalmából most előkerestem róla írt régi feljegyzéseimet. 2002-es krakkói látogatásakor ezt rögzítettem: „A pápai repülőgép landolásakor a város összes harangja megkondult. A Szentatyát fogadó, népviseletbe öltözött kislányokat több ezer jelentkező közül választották ki, már fél évvel korábban. Azóta készültek a nagy eseményre.” Távozásakor: „A repülőtéri búcsún a köztársasági elnök sír. A lengyel állami tévécsatorna közeli képekkel mutatja az arcán csorgó könnyeket.”

Lengyel kiadású önéletrajzi könyvét is előveszem, amely magyarul nem jelent meg. Ebben rövid vallomásai szerepelnek. Az egyik szakasz címe: Az én Krakkóm. Rögtönzött fordításomban a következőket írja: „Krakkóra tekintek, életem városára. Történelmünk városára. Krakkó iránti szeretetem régebbi keletű, mint fizikai ottlétem. Krakkótól nem messze születtem, és Wadowicében felnőve szüntelenül Krakkóba vágyódtam. Így hát életem nagy-nagy napjának éreztem, amikor 1938-ban, az érettségi vizsgák után Krakkóba költöztem, és megkezdtem tanulmányaimat a Jagelló Egyetem bölcsészkarán.”

Krakkóban egy házban laktam egy idős íróval, Jan Józef Szczepańskival. Gimnáziumi osztálytársa volt Karol Wojtyłának, majd együtt küzdöttek a nácik ellen. Az ezredfordulón már előrehaladott Parkinson-kórban szenvedett – akárcsak a pápa, akivel az utolsó percig levelezett. Én két emelettel fölötte laktam, egy történelmi hajlékban. Ugyanis a II. világháború idején az épülettel szemben egy női börtön állt. Parancsnoka, egy náci ezredes abban a helyiségben rendezte be a dolgozószobáját, amelyben én is dolgoztam és aludtam. Szczepański mesélte nekem, hogy a világháborút követően a felszabadult város illetékesei kiutalták neki a náci főtiszt által bitorolt lakást. Amikor belépett, hogy birtokba vegye, az üres szoba falán fölfedezett egy hatalmas Hitler-portrét, aranyozott keretben. A képet kivágta, elégette a kertben, a szép keretet pedig a pincébe vitte. Úgy érezte, ilyen előzmények után szükséges megszenteltetni a falakat. Ezért elment a közeli Szent Flórián-templomba, és elhívta az ott szolgáló újmisés papot. Ezt a fiatal káplánt úgy hívták: Karol Wojtyła… Az általa megszentelt szobában laktam négy évig.

Zsille Gábor