Amikor a konok hallgatókról értekeztem nemrég, írtam már szenvedélyes természetemről (amelyik persze mondjuk egy kubai személyével összehasonlítva kábé egy norvég hal lüktetésével ér fel, de nem azonos mércével méretünk, tudjuk ezt mind, alacsonyak, istenhívők és -tagadók), de eszembe jutott, hogy az önbejárás és az önbejárás tapasztalatai olvasókkal való megosztásának szükségszerűsége nélkülözhetetlenné teszi a gondolatkörben való komoly elmélyülést.

Ezért belegondoltam magamba – magamba gondoltam.

Tényleg irtózat volt az elmúlt negyven év. Úgyszólván hőfokon égtem. Ha haragudtam: gyűlöltem, ha tetszett valaki vagy valami: imádtam. Ha ittam: vedeltem, ha szívtam: kómáig. Így volt jó, szó se róla, még akkor is, ha ezeknek iszom most a levét. (Ez egy másik futam témája.)

Közben néha aggódva pislogtam édesapámra, aki igen fiatalon nemzett engem, ezért már eszmélő kamaszként módomban állt végignézni az ő szilajságból való átmenetét a megcsendesedésbe. Bölcs lett, de nem bölcselkedő, megbocsátás volt a szemében és az attitűdjében mindazokkal szemben, akikre én napalmot akartam szórni mindenáron, félóránként.

Attól féltem, ilyen leszek én is.

Nem azért féltem, mert nem imponált a nyugalom – mert arra persze vágytam. Hanem azért, mert attól féltem, hogy a láng alacsonyabb hőfokra állása egyenlő valamivel, amire nem szívesen gondolunk. Úgyhogy elkezdtem ellentartani neki: kétségbeesetten buliztam a nálam fiatalabbakkal, táncoltam, mint Koltai Róbert a Sosem halunk megben, szuszogva, izzadtan, kétségbeesetten. Úgy beszéltem, mint. Azt hallgattam, amit. Olyan csoportokba léptem be, amelyek. Mint ők. Velük egy. Satöbbi.

Minden bizonnyal szánalmas voltam, de szívesen imponálok magamnak azzal, hogy elég jól manipulálom az embereket, és ennek hála kevesen vették észre ezt. (Jó, ne írjanak, magamtól is belátom: szánalmas voltam.)

Ugyanakkor nem valami midlifecrisis-félelem volt ez (pedig de), hanem ennél transzcendentálisabb, elemeltebb (legalábbis remélem) (pedig nem).

És hát nem múlik továbbra sem. Rémülten, jéggé dermedve érzem, amint éppen nyugszom le, elkezdtem én is lenyugodni. Már nem mászok fel oszlopokra, hogy vérző szívem a csúcsdíszekre tűzve az éjszakába bömböljem a szeretleket meg a szenvedeket; már beérem egy pohár borral; nem féktelenül, hanem okosan számítva élek és érem el céljaimat. (Aljas gecizmus, igen, tudom, de attól még.)

Csak hát mindenem tiltakozik ez ellen. Mert még ifjú szívemben a lángsugarú nyár.

Persze mindeközben hosszan tudom ecsetelni, hogy kell méltósággal megöregedni, és irtózatos súlyú gúnyos megjegyzések garmadával illetem azokat, akik meglátásom szerint nem így öregednek. (Jézusom, kiráz a hideg, milyen aljas tudok lenni.) Csakhogy legbelül én sem tudom kezelni ezt. Nem mintha bárki is tudná, akit ismerek. Vagy akit olvastam – evör.

Félek attól, hogy érzem: jön a lenyugodás.

Még nem akarok lenyugodni. Kapukra, kerítésekre szeretnék mászni, önfeledten, a fölöttes ént kikapcsolva szeretnék ugrabugrálni a táncparketten, megrészegedni szeretnék, mint a disznó, és három napig haldokolni… egyebekről az illendőség miatt nem is szólva.

De ellenállhatatlan, nyugodt (értik, ugye) léptekkel jön a nyugalom.

Nem tudom, mit kell tenni.

Megrémít, elborzaszt, és valahol el is simít majd: mint ahogy emberek milliárdjait az elmúlt évezredek alatt. Nekik nem sikerült jól csinálni. Nekem miért sikerülne? Önök hogy birkóznak meg ezzel? Válaszaikat „Kihűlő szenvedély” jeligére várjuk a szerkesztőségbe.

Nagy Koppány Zsolt