Azt nem mondanám, hogy tegnap történt, sőt, még tegnapelőtt sem, hisz van már jó pár évtizede, amikor két ígéret annak rendje és módja szerint – miként régen aposztrofálták –: a lovagiasság szabályai szerint kölcsönösen beváltásra került.

Székelyföld. Hetvenes évek második fele. Gelence, Torja, Dálnok, Bereck, Kézdiszentlélek, Csernáton vonzásköre – fenyőországban. Mély lélegzetvétel, csordultig tele hargitás magyar oxigénnel. És Cseh Gusztáv grafikus barátom kiállításmegnyitója a Kézdivásárhelyi Múzeumban.

Akkor, ott ismerkedtem meg egy csupaszív emberrel, Incze Lászlóval, a múzeum alapító igazgatójával, akinek finom modora, érzékeny személyisége bárkit lenyűgözött, még az Időt is beleértve, hisz egyébként hogyan viselhetné ma már az ő nevét a messze földön híres Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum. Az irodában öreg bútorok és dohányillat. Gábor Áron bronzágyúinak lőporos füstje rég messzire szállt, feloldódott a székely lobogó kékjének égi magasában. Egy csendes, árnyékos sarokban öreg gramofon tágra nyílt tölcsére fülelt; hallgatta a beszélgetés cikcakkozó útváltásait. Megvallom, lelki szemeim előtt a gramofon különös formájával már régóta egy távoli világból besomfordáló hangutazó képzetét sugallta, ahogy mindent mindenkor fülel, aztán amit hallott, még ha karcosan is, a bakelit-sellak lemezről képességei szerint visszajátssza. Egy alkalmas pillanatban, halkan, de azért némi nyomatékkal megjegyeztem: egy ilyen csudaszerkentyűért bizony rendeznék itt egy kamarakiállítást. És lám, a nyíltság telibe talált, a múzeumgazda szavamon fogott, mondván, hogy ha valóban összejön, amit ígértem, akkorra meglesz ajándékként egy ilyen hangtekerő szerkezet. Mondanom sem kell, a kiállítás igen hamar valóság lett, amit egykori egyetemi kollégám Plugor Sándor, a virtuóz sepsiszentgyörgyi rajzmester nyitott meg. Mindkét ígéret tehát a lovagiasság szabályai szerint el lett rendezve; így lettem magam is gramofontulajdonos. Persze, a lelkiismeret hangjai megpendültek: ajándék munkát hagytam a Múzeumnak, emlékszem, egy fekete alapon kirajzolódó nagyobb méretű kakas volt, ami a hangpárosítás vonatkozásában még jól össze is hozható egy bádoggaratból kiszivárgó tölcsérhanggal.

A barázdák közé elrejtett romantikus múlt pedig idővel szépen megmutatta arcát különféle márkajelzésű hanglemezeken, mint az Odeon, Radiola, Polydoor, Agfa, Columbia, Telefunken, Pátria és persze a His Master’s Voice, amely világhírű védjegyén a Francis Barraud festő által 1898-ban készített, gramofont hallgató Nipper nevezetű Jack Russell terriert ábrázolja félrebillentett fejjel a zene bűvöletében. Aztán mint füstkarikák a légben, magasba röppentek Karády Katalinnak, a végzet gerlehangú asszonyának szívtipró dallamai, a Hamvadó cigarettavég, a Mindig az a perc, az Egy szédült pillanat…, a Hiába futsz, hiába menekülsz, a Valahol Oroszországban, vagy a Tábori levelezőlap háborús idők masírozó ritmusával: „Jó éjt, drága kis hadnagyom jó éjt, most az ég rád borít holdfényt, és én, csak terád gondolok, jó éjt…”. Kelly Anna Fehér akácok dala a forgantyú kopottas fekete lemezén már épp a végsőket járta, amikor egy óvatlan pillanat repesztő koccanása végleg megállította a rajta tekeredő időt.Nagyritkán, ha ma kezembe kerülnek, némi nosztalgiával csúsztatom egymásra a közel százesztendős lemezborítókat, hisz alig valamivel fiatalabbak Edison fonográfjánál, a világ ámulatát kiváltó „beszélő” készüléknél, amely Bartók román népdalgyűjtésének mintegy ezerkétszáz hengernyi anyagát tette mégiscsak túlélővé, mindahányat a mai napig épségben megőrizve. Hangforradalom volt az akkor. Háborús idők ábrándosainak segítője lett a gramofon; fegyverropogásból át lehetett sasszézni a charlestonra, foxtrottra, netán egy négynegyedes álomtangó ritmusára. Cigányzene, cimbalom, füstös külvárosi kiskocsmák tonettszékes fehér asztalai, vagy hermelinprémes nagyúri fogadások a holdfényben szikrázó Duna panorámás teraszai fölött egymás karjain ringó párokkal; múló képek a kor fekete-fehér filmszalagjain, amelyek a szebbre vágyakozó, megviselt szívekbe mélyen beleférkőztek. Tolnay Klári, Fedák Sári, Mezei Mária, Muráti Lili, Szeleczky Zita, Perczel Zita és a férfi sztárok, mint Jávor Pál, Kabos Gyula, Sárdy János, Bilicsi Tivadar lemezre karcolt hangja úgy ahogy feledtette a zord idők ismétlődő dörrenéseit. Brit sztárok, francia kuplék, világhírű sanzonok parádéztak az orfeumokban, és sorra hódítottak a népszerűbbnél népszerűbb hanglemezek. Aztán a technika nyughatatlan ördöge továbblépett, újabb mechanikus rendszert teremtett: a patefont. Eltűnt időközben sok lemezkiadó, de a His Master’s Voice (HMV) máig túlélte a hangzivataros időket. És a vén gramofon is kiváló egészségnek örvend, ellenáll az idő vasfogának, harapásának, rozsdájának, pedig közel egy évszázada keringőznek hibamentesen fogaskerekei; úgy tűnik, a kis fadobozban megrekedt az idő. Murphy törvénye elbukott, mert itt minden oly hibátlan, mint egykor, születése pillanatában volt. S azt érzem a membrán remegésén, a gép hártyavékony, parányi légzőszervén, hogy így lesz ez még sokáig, mert hozzáértő mesterkezek valaha nem a mának, sem a holnapnak, hanem a végtelen Időnek üzentek vele. Tán azzal a hittel, hogy a zene maga az életben maradás. Ha pedig ez a valóság, és szárnya is bomlik a képzeletnek, az bizonyára egy öreg gramofonszolga lelkét csak még tovább élteti. S így lesz a muzsika ábrándos utazás a zene hullámain, múltba és végtelenbe.

Árkossy István