Héthatár

Idén újra megrendezésre került, immár negyedik alkalommal a Héthatár Művészeti Fesztivál, melynek évről évre a Nógrád megyei Terény ad otthont. A Guttenberg Pál Népfőiskola által szervezett programon kicsik és nagyok egyaránt találhattak maguknak elfoglaltságot, érdeklődésüknek megfelelő produkciót. A színpadon egymást váltotta a harcművészet, a zene, a színház, a tánc és az irodalom. Igazi kulturális vegyestálból csemegézhettünk. A helyszínre látogatók, főként, akik még nem jártak a vidéken, már érkezésükkor kaptak egy zöldélményt, hiszen ez a méltatlanul elhanyagolt megye az ország egyik legzöldebb része, melyről sokan nem is tudják, milyen kincseket rejt, s hogy a hegyek ölelésében mennyi csodálatos, felfedezésre váró dolog rejtőzik.

Ez a fesztivál a szívem csücske, minden évben izgatottan várom, és reménykedem, hogy újra megrendezik a szervezők. Nézőként és résztvevőként is volt már alkalmam jelen lenni, s minden alkalommal ugyanaz az érzés fogott el: otthon vagyok. Nem azért, mert a szomszéd faluban élek, hiszen akkor is ezt éreztem, amikor még egy másik országban, négyszáz kilométerrel messzebb laktam. Talán a hely szelleme, talán a tisztaság, az emberek közelsége teszi ezt, de az is lehet, hogy a fesztivált jellemző természetközeliség, amit máshol csak nagyon ritkán tapasztaltam.

Egész nap cipő nélkül, a fűben ülve néztem az előadásokat. A fák árnyékában madárdalt hallgatni, beszélgetni a legfelemelőbb dolog, főleg a hosszú bezártság után. Néztem, ahogy rohangálnak a gyermekek, táncra perdülnek, fölmennek a színpadra az előadókhoz, miközben biztonságban vannak, és tudtam: ez az igazi szabadság. Senkinek nem kellett aggódnia, hogy a csemetéjét baj éri, a szülők, nagyszülők nyugodtan nézték az előadásokat, nénikék epret szedtek a fáról, azt csemegézték. Nem volt szétdobált palack, doboz, zacskó vagy cigarettacsikk. Valahogy senkinek eszébe sem jutott, hogy ezt a környezetet összepiszkítsa. Felemelő volt találkozni az ismerősökkel, akiket már legalább egy éve nem láttam, nincs végre maszk, de van ölelés, van puszi, van érintés. Nagyobb szükség van erre most, mint máskor – legalábbis a beszélgetésekből ezt szűrtem le. Igazi családias hangulat járt át mindent, rengeteg mosollyal, kedvességgel.

Gondoltam arra, hogy sorra megemlítem az előadókat, esetleg afféle „zsurnaliszta” dolgot írok, de rájöttem, erről a rendezvényről idén is csak személyesen tudok szólni. Míg nézelődtem, egy igazán kedves pillangó mellém szegődött. Nem ritkaság, sőt, szinte hetente megesik velem az ilyesmi, de most a fesztiválon volt egy kis különleges pillangó, aki annyira a bizalmába fogadott, hogy több mint fél órán keresztül üldögélt, sétált a kezemen, a karomon, az ujjaimon. Megengedte, hogy fotózzam, sőt, az sem zavarta, mikor többen körénk álltak és fotózták, azt hiszem, ő is jól érezte magát. – Hálás vagyok, hogy újra részese lehettem e különleges eseménynek, és remélem, lesz még folytatás, lesz még héthatárra szóló fesztivál.

Lőrincz P. Gabriella