Nehezen alakítok ki kötődéseket, de nehezen is tudom felszámolni őket. Ha nem mutatkoznak értékállónak, ha hamisan csillognak, ha csalfává tennének engem – akkor is. Ezért jó tájhoz, fához, mezőhöz kötődni. A hegyeknek nincs rossz napjuk, állapotuk, fényszögük. A katáng mindig megbízhatóan kék virágot hoz.

Leszállok a kisbuszról, visszaintek a szakállas buszvezető srácnak, mindig így teszünk, hiszen tulajdonképpen ismerősök vagyunk: évek óta segíti életemet töretlen jókedvével, derűjével. Átsétálok a zebrán, majd elindulok a bekötőúton, közben nyugatra nézek, a hegy felé. Mindig a hegyet nézem ilyenkor, amióta itt lakom. Akkor szeretem a legjobban, amikor már csak a hegygerinc sziluettjét látni, mögötte titokzatos, narancsos fényekkel. De most is szeretem, mert éppen köd fedi. Az én hegyem csak kistestvére a hófödte hegyeknek, amolyan játékhegy, mégis jó felnézni rá.

A lábam alatt szabályos, beton sétaút, nem olyan hepehupás, toldott-foldott, mint az utcámban. Rózsatövek szegélyezik, takaros rendben van tartva, mégsem tudom megszeretni ezt az útszakaszt, és nem csak azért, mert túl szabályos nekem. Emlékszem, nem is olyan régen még mező volt a helyén. Gondozatlan terület. Hasznosítandó terület. Pedig a mező jó volt, tele volt katánggal meg egyéb virágokkal, amelyeknek nem volt időm megtanulni a nevüket. Minden évben elhatároztam, hogy kinyomozom az összeset, de csak a katángig és a terjőke kígyósziszig jutottam el. És persze a pitypang. Meg a lucerna, amit a teknősök szeretnek.

A hely, ahol élek, folyamatosan változik. Már az ókorban is lakott település volt, aztán az idő újabb és újabb rétegeket rakott rá: hol virágzó kultúra, hol teljes elnéptelenedés jellemezte. A 17. századtól népesítették be újra, amióta pedig a városhoz kapcsolták, egyre népszerűbb, ami érthető, karnyújtásnyira van hegy, Duna és tó is. Egy része egykor mocsaras vidék volt: az agyagos talaj megtartotta az esővizet, pocsolyák, kisebb tavak keletkeztek, amelyekben hamar megtelepedtek a békák. Az egész vidék békakuruttyolástól volt hangos. Békák már alig vannak, az egykori helyek nevét jórészt már csak utcanevek őrzik. Kiépül, beépül. Szép most is, de máshogy.

Vannak érthetetlen változtatások is. Például az egyik buszmegálló mellett áll egy szederfa. Sokan szívesen szedtek egy-két szemet a lecsüngő ágakról, miközben várakoztak. Nem ártottak vele senkinek, a fa ágai sem veszélyeztettek semmit és senkit, jó volt úgy, ahogy volt. Aztán egyszer csak jöttek a fűrészes emberek, és levágták az alsó ágakat úgy három méter magasságig – többé senki sem érte el a gyümölcsét. Hogy mire volt jó ez, azóta sem értem. Parkrendezésnek szánták, gondolom, mert minden környező fát ugyanúgy felcsupaszítottak, én veszteségnek élem meg. Már csak a fejemben szemezgetnek róla szedret az arra sétálók.

A fák cserélődnek is. A kedvenc fűzfám elkorhadt, kidőlt, már nem lakik benne tündér sem. Hogy hová költözött, nem tudom, de előbb-utóbb megtalálom majd, hiszen, ha csak tehetem, a környéken csavargok. Ezekkel a fákkal, bokrokkal, vízerekkel erős kapcsolatom volt – ilyen meghitt viszonyt, összetartozást nem tudok a helyükre épített, kipattintott családi házakkal létesíteni. Pedig a parlagon hagyott helyekre, a természetes, „bárkié”-terekre nagy szükség van. Csak látszólag haszontalanok. Úgy lehetnek mindenkié, hogy közben beépülnek a történetünkbe, kedvenc fát, sziklát választunk – az ilyen kapcsolódások oldják azt a folyamatos elfojtást, amelyben a legtöbben élünk. Magamról tudom. Az erdőt-mezőt járva érzem legjobban, hogy mennyire fárasztó folyamatosan a kirakatra figyelni, hogy mennyire nincs szükségem fölös beszédre, magyarázkodásra, távol kerülnek tőlem a kétszínűségek, játszmázások, bokáig érő, napi problémák. Be tudok kapcsolódni egy más minőségű létezésbe, ha hagyom elcsitulni mindazt belül, amiről azt gondolom: én. Hirtelen nem leszek fontos, nem foglalkoztat, hogy mi volt előttem, és mi lesz utánam, csak valami végtelen jelent érzek ilyenkor, a jelenlétet, és ez jó.

Nehezen alakítok ki kötődéseket emberekkel – és akkor is hamar elszigetelem magam egy idő után: idáig jöhetsz, innen ne tovább. A hellyel viszont, ahol élek, tartós kapcsolatban szeretnék maradni. Beengedni, befogadni a legmélyebb rétegeimbe is.

Mirtse Zsuzsa