Se hang, se szó, csak a csend. Valami kimondatlan lóg a sarokban felejtett pókfonálon, meg egy születni készülő halvány mosoly. Kutyanyál a padlón, belebámulok. Őket látom tükröződni benne. A tegnapi párt, akiket a parkban láttam. Az asszony porcelánarcán ráncok rejtegették az emlékeket. A férfi közelebb hajolt a nőhöz, aztán kacagtak. Egy öreg kutya megállt mellettük, az asszony megsimogatta a fejét. Egy pillanatra megállt az idő, és én átsétáltam abba a világba, ahol kettőjük szerelme kezdődött.

Kottázom a fáradt őszi napokat. A vízen vörös-sárga platánlevél lebeg. A lépteim egy régi dallamot hangolnak újra – hegedűre, zongorára, vagy a csendre? Hegedű szól a szomszéd lakásból is, egy ázsiai nő gyakorol éjjel-nappal. Amikor ideköltözött, becsöngetett hozzám. Angolul beszélt, elmondta, hogy mostantól itt fog lakni addig, ameddig a Zeneakadémián tanul. Apró, rózsaszín selyemzsák volt nála, abból vette ki az ázsiai feliratú bonbont, amit nekem hozott üdvözlésként. Meglepődtem, mert mifelénk ez nem szokás. Harminc éve lakom a házban, de még sosem beszéltem a szomszédaimmal. Csak azt tudom róluk, amit a falon át hallok. Hogy az egyiknek van két gyereke, akiket rendszeresen ver, a kislányok ilyenkor sírnak és azt kiabálják: anya! A másik szomszédom agglegény lehet, mert mindig mikróban csinálja az ebédjét, pontban délben. Hallom, ahogy a mikró elindul és zúg, aztán pittyeg és leáll. Ha a fiú nem veszi ki azonnal az ételt, újra pittyeg, és ez így megy hosszú percekig, amíg a fiú telefonál. Mindig angolul beszél, pedig magyar. Ezt a férjemtől tudom, aki a kétszemélyes családunk kedvesebbik tagja. Ő minden szomszédot ismer, még az öreg házaspárt is, akik a földszinten élnek és mindig a parkban fogják egymás kezét egy padon ülve.

Most is éppen őket figyelem. Az asszony ősz hajával szabadon játszik a szél, nem fogta kontyba, ahogy nagyanyám csinálta, amikor a fürtjei barnából hamuszürkére váltottak. Ez az asszony nem támaszkodik járókeretre, mint anyám, aki gyönyörű fiatal nő volt, ám mostanra megkeseredett a szájában az összes íz. Már nem szólít a nevemen, csak azt mondja: kislyányom. Hosszan, elnyújtva szólnak a szavai.

Anyám szép fiatalasszony volt, pettyes ruhát viselt, a haját befonta és mindig nevetett. Most azt mondja: sosem tudtam nevetni, kislyányom. Már nem vitatkozom vele. Néha összekever nagyanyámmal, azt hiszi, én vagyok az anyja, és ő az én gyerekem. Minap megkérdezte, miért adtam neki azt a párezer forintot, és hogy elköltheti-e kakaós csigára. Amikor elfordult, sírtam, aztán azt kérdeztem, miért nem szólt nekem, hogy hozzak kakaós csigát? Megsimogatott, és azt a dalt kezdte énekelni, amit gyerekkoromban, amikor sírtam. Azt hittem, nem veszi észre a kezemben szorongatott nedves papírzsebkendőt.

Éjszakánként egy párról álmodom. Ők most léptek át azon a kapun, ahol a házunkban élő idős házaspár szerelme elkezdődött. Mire kiderülne, hogy melyik úton indulnak el, együtt vagy külön folytatják, mindig felébredek. A szomszédban szóló hegedűszó ébreszt. Néha hasogat tőle a fejem, máskor szeretem.

Tegnap jólesett a hegedűmuzsika. Ahogy hallgattam, észrevettem anyámat. Ott ült, a sarokban, egy kopott pokrócba csavarva. Fáztam, remegett a kezem, amikor utánanyúltam. Csak a semmit markoltam, meg a kinyúlt, szétmosott álmaimat. Kiteregetek mindent. Leülök, nézem, ahogy megszáradnak az árva gondolataim. Elhatározom: holnap örökbefogadó szülőt keresek nekik. S ha mindegyiket biztonságban tudom, leülök és halkan eldúdolom anyámnak azt a dalt.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.