Felhívtak a tévések, hogy mondjam el a véleményemet arról, veszélyes lehet-e a mesterséges intelligencia az írókra nézve, elveheti-e a munkánkat, tud-e olyan szöveget írni, amellyel tökéletesen leutánozza a stílusunkat. Akkor azt válaszoltam, hogy én nem tartok ettől, s hogy bár egy szöveg lehet tökéletes, a lélek mindig hiányzik majd belőle, ha a ChatGPT írja, s nem az ember. Mondtam ezt úgy, hogy akkor még ki sem próbáltam, milyen az AI-val elkészíteni egy novellát.

Aztán a napokban a sors összehozott a ChatGPT-vel, s gondoltam, szórakozásból kipróbálom, milyen szöveget képes létrehozni. A szabálykönyv szerint minél pontosabb utasításokat kell adni neki ahhoz, hogy amit ír, hiteles és elfogadható legyen. Én azt kértem tőle, hogy „Döme Barbara író stílusában írjon tárcát, amelyben szerepel a nyár vége, a Balaton, Csopak, a gyerekkor.” Hogy mit alkotott, most megosztom önökkel, íme:

A nyár vége mindig más volt, amikor gyerekként a régi családi ház kertjében játszottam. A Balaton vize csillogott a távolban, és az árnyékok, amelyek a fák lombjai alá hullottak, olyanok voltak, mint egy régi filmkockák. A fű friss volt, a nap meleg és aranyszínű. De ahogy felnőttem, az emlékek, amik egykor élesek voltak, mint a nyári napfény, fokozatosan elmosódtak, mint egy régi, megfakult festmény.

Most, amikor visszatérek a régi házhoz, a hely, ami egykor tele volt élettel és játékos nevetéssel, csendes és üres. A kert, amelyben valaha annyit futkároztam, most elhagyatott, a fű is jobban hajlik a téli hideg felé. A ház falai, amelyek annyira ismerősek voltak, most olyanok, mint egy kéményből származó füst – szürke és illanó. Az emlékek, amikre oly sokáig emlékeztem, most szélként sodródnak el, mintha nem is léteztek volna.

Az első nap, amikor észrevettem, hogy valami hiányzik, olyan volt, mintha egy csillag eltűnt volna az égről. Az emlékek, amelyek korábban ragyogtak, most csak homályos foltok voltak a szívem falán. Próbáltam visszaidézni azokat az apró részleteket, amelyek az életem szerves részét képezték – a szüleim mosolygó arcát, a nagymama meleg szavait, a barátaim nevetését –, de mindezek már csak egy messzi, ködös táj képében jelentek meg, amelyet már nem tudtam elérni.

Az emlékek eltűnését nem a természet törvényei, hanem az idő keze okozta. Az idő, amely finoman és észrevétlenül húzza el a gyermekkor illúzióit, és helyette az élet súlyos terheit helyezi el. Egy reggel a régi játékok, amelyek a padláson porosodtak, már nem az volt, amit valaha jelentettek. Nem a boldog gyerekkor szimbólumai, hanem csak régi, elfeledett tárgyak voltak, amiket az idő már nem ölelt magához.

A régi kertben, ahol egykor olyan sok időt töltöttem, most csak a levelek suttogása és a fák árnyékainak mozgása maradt. A fák, amelyek annyira ismerősnek tűntek, mintha a gyerekkori emlékek egy része bújt volna el közöttük, most titkokkal és fájdalmakkal telítve állnak. A nyári napfény, ami egyszer a gyermekkori boldogságot tükrözte, most egy elhalványuló emlék, ami már nem táncol a fűben.

Az egyik este, mikor az utolsó napfény eltűnt, és az ég mélylila lett, a ház kertjében sétáltam. Az emlékek hiánya szinte kézzelfogható volt, mintha egy üres szoba várna rám, ahol egykor életek laktak. A fák között egy régi hintát találtam, amely régen, a gyerekkorom szórakoztatójának számított. Most üres volt, a hintákat a szél sodorta, mint egy rég elfeledett álom.

Az este csendjében megértettem, hogy az emlékek, amelyek elillantak, nem tűntek el teljesen. Valahol mélyen a szívem falán ott rejtőznek, mint a régi fotók a padláson, amik valaha megörökítették a gyerekkor boldogságát. Talán csak annyira kell figyelnem, hogy ismét láthatóvá váljanak – nem mint a régi napfény csillogása, hanem mint az emlékek elfeledett szépsége.

A régi kertben, ahol a fák árnyékot vetnek, és a szél suttogva mesél, talán egy napon újra találkozom azzal a gyerekkori magammal, aki valaha itt élt. Az emlékek, bár elmosódtak, még mindig jelen vannak – egy rég elfeledett tánc, ami az idő folyamán lassan újraéled.

A ChatGPT körülbelül két perc alatt írta meg ezt a szöveget, sokkal gyorsabban, mint ahogyan én végeztem volna vele. Nem kellett gondolkodnom, nem kellett fél napot töltenem a klaviatúra előtt, helyette megfőzhettem kedvenc indiai ételemet, amit jóízűen elfogyasztottunk. S bár az étel finom lett, a szájízem rossz maradt az akció után, hiszen ez a tárca, bármelyik irányból is vizsgálom, nem olyan, mintha én írtam volna, sokkal inkább paródia, vagy nem is tudom micsoda, lényeg, hogy olvasói fogyasztásra alkalmatlan, legalábbis szerintem.

Végezetül megkérdeztem a ChatGPT-t, hogy van-e ok aggodalomra, az AI átveheti-e az írók munkáját, mire a következő választ adta:

„Az AI egyre jelentősebb szerepet játszik az írás területén, de teljesen átvenni az írók munkáját valószínűtlen. Az írás mélyen emberi tevékenység, és az AI valószínűleg inkább eszközként fog szolgálni, amely támogatja az írókat, semmint helyettesíti őket. Az írók számára az a kihívás, hogy megtalálják az AI helyét a kreatív folyamatban, és továbbra is olyan tartalmakat hozzanak létre, amelyek egyediek és emberiek.”

Már csak az a kérdésem, képes-e a mesterséges intelligencia hazudni, hogy elaltassa a gyanakvásunkat?

Döme Barbara