Havas fám, tisztásom, csónakom

Amikor gyertyát gyújtok, magamért is teszem. Hogy legyen erőm, türelmem és állhatatosságom gondozni azoknak az emlékét, akikért a gyertyát meggyújtottam. Mert a cserbenhagyott emlékek szomorú dolgok. Először csenevészek lesznek, aztán idővel teljesen elfogynak. A nagymama, akire már nem gondolunk másfél éve egy szemhunyásnyit sem, a régi játékmackó, akit belepett a por a legfelső polcunkon, közvetlenül a szakkönyvek mellett, mert csak ott tudtunk helyet szorítani neki.

Persze nem mindenkire akarunk emlékezni, aki valaha része volt az életünknek – ennyi emléket nem tudunk naponta magunkkal hurcolni, mert kiemlékeznénk a múltat a jelen elől.

Nyilván nem akarunk azokra emlékezni, akiktől haraggal-méreggel váltunk el. Izékére, aki egyszerűen hülye volt, holott egykor a fene megevett érte. (Mi soha nem voltunk semmiben sem ludasak, sem hibásak.) Vagy egy régi (már egyáltalán nem) kedvesre, akinek a neve amúgy eszünkbe sem jut, elhalványult, nincs dolga vele az életünknek. Ez utóbbi rendjén is van így. Nem kell mindenkire emlékezni.

Viszont az emlékeim bizonyos (és egyre növekvő) részét szeretném életben tartani. Mert miről álmodnék, és miről írnék, ha kifakulnának?

Így vannak titkos perceim (amikor könyvespolcomat törölgetem, az ablakpárkányról szedem össze a korallvirág lehullott leveleit, réztárgyakat szidolozok, keresztelőpoharat fényesítek, iratokat rendezek stb.), amikor látszólag valami hasznosat, szükségeset teszek, de máshol jár az eszem: valójában az emlékeimmel törődöm. Azzal babrálok. Így adok még egy pici életet, legalább a fejemben azoknak, akiknek már nem ezen a földön van dolguk.

Átléptünk az új évbe. Nem, nem fehér lappal indulunk, hanem sok kötetes könyvtárat cipelünk magunkkal. Nem lesz minden más, nem fog varázsütésre megváltozni semmilyen helyzet. Mégis, mégis más lesz, hiszen csak átlépünk egy küszöböt, csak egy másik év szobájába, házába jutunk, csak ott kell helyet csinálnunk majd az előző évekből áthordott könyvtárunknak is. De milyen lesz vajon az új esztendő? Jó irányba változik minden, vagy traumaparadicsom vár rám, esetleg vegyesvágott lesz, ilyen is, olyan is, attól függően, hogy milyennek látom? Hogy milyennek akarom látni? Mit veszek észre belőle? Mit tartok fontosnak megőrizni belőle?

A minap egy kiállításon jártam: jó magyar festők munkáit lehetett nézegetni a falakon, a sötét labirintusban csak a kivilágított képek látszottak. (Meg két roller a falhoz támasztva – talán azért, hogy ha valaki elfáradna, azzal hajthasson végig a termeken?) Miközben képről képre jártam a fekete folyosókon, az izgatott, az mocorgatott belül, hogy miért éppen azt a pillanatot tartotta megörökítendőnek a megfestője, amit.

Ha megrendelésre készít valaki egy portrét, akkor nem maga választja a témát, bár az, ahogyan egy arcot, egy testet megjelenít, mégiscsak sokat elárul róla. De aki didergő, havas fák fölött derengő fényt fest, vagy aki a lenyugvó Nap csendjében ringó csónakot a tavon, ott már elkezdett érdekelni a „hogyan”-on kívül a „miért éppen azt?” is. Ezek a képek az emlékezetükhöz tartoznak. Az ő havas fái, az ő tisztásai, az ő csónakja. Végleg az övé, már nem tudják elvenni tőle.

Valahogy így vagyok az emlékeimmel, amikor újra és újra kézbe veszem, felidézem őket. Olyan belső rajzokat készítek magamnak róluk, amelyek aztán végleg az enyémek lesznek, kitörölhetetlenül – csak soha nem fognak semmilyen falon lógni. Időnként kivilágítom őket, járkálok a sötét folyosóimon, de vigyázok, hogy ne tévedjek el a labirintusomban, és mindig megtaláljam a kijáratot a fény felé. Ez az én titkos csarnokom, ezek az én kincset érő képeim. Nem eladók. És annyira az enyémek, hogy rajtam kívül nem láthatja őket senki sem.

Mirtse Zsuzsa