A káosz bizonyosan büszke lehet rá, mi mindent volt képes összekuszálni gordiuszi csomóként görcsbe bogozott agyféltekéivel, szanaszét hullt tudatával, a világfelfordulás rendszertelenségével, zűrzavarával és a homályba burkolózás ködvilágával, ámde nincsenek ma már makedón Nagy Sándorok, akik válaszul e kihívásokra átvághatnák a pattanásig feszülő újabb gordiuszi gubancokat. Az iskolapadokból rég kikopott a körző, a vonalzó, s a tiszta golyóagyú abakuszok is már csak a múzeumok néma díszei. Más lett a világ állaga kalamáris nélkül, más összetételű lett a massza, más az anyag- és embersűrűség mutatója. Vaspáncélban dübörög a világ zajos oratóriuma. Valamilyen lappangó erőtől a létezés-állapot megváltozott, mintha eddig ismeretlen szag-illat-aroma korma érkezne, szállna, közeledne a homokviharokkal, a tornádókkal, futótüzekkel, árvizekkel, sár- és lávaömlésekkel, gazdasági csődökkel, inflációval, barbár áremelkedésekkel az oxigénhiányban, vízhiányban és bizalomhiányban szenvedők fölé. S vajon még mi minden bujkálhat ezen felül Mephisto fúrteszű agyában és a Mikulás puttonyában, ami tovább színesítheti ezt a Velenceihez nem hasonlítható Wuhani-típusú maszkabált. Így máris elsőrendű programmá válik a túlélés fortélya, a lélegzetvétel folyamatos fenntartása, legalább a virtuális jóllakottság érzésének meglebegtetése, vagyis maga az élés-üzemmód, ami jó, ha esti harangozásig a napi útvesztők közepette is megőriztetett, s egy halk imával kipipálható.

Az esély többesélyes a valós határokon innen és a mesebeli műanyaghegyeken túl. A demokratikus népvándorlások korában dominóként vagy dinóként minden bármikor felborulhat, hisz a logikai algoritmusok érzékelhetően kifáradóban vannak; a világszekér szellemi gőzdugattyúja veszített hajdani lóerőjéből, s a túlfeszített egykori bizakodás mára pöfögve kimerült. Huygens ingaórája megállt; Kakasmandikó buszvégállomásánál kiszállt belőle az Idő, aggastyánul botorkál tovább, egészen a szembejövő első fekete lyukig, ahol számára minden időkérdés, jövőkérdés és létkérdés egyetlen többdimenziós szippantással véglegesen megoldódik. Mert úgy tűnik, a sorozatos győzelmi happeningek közepette a világnyugalom észrevétlenül komposztálódott, módszeresen feldolgozta önmagát, erjedésnek indult, alkímiásan ismeretlen gázt termelt, s noha különös érték az a mai világban, akár még világrengető robbanáshoz is elvezethet. A kocka tán rosszul, és nem tavasszal volt elvetve, vagy mégis lejt valamerre az úrasztalának síkja?

Jónás prédikációjára Ninive lakói ugyan megtértek, de Ninivék ma már nincsenek, csak pusztulásra váró Szodomák és Gomorák vannak, s lám, Justizia igazságosztó kardja mégsem villan meg, noha igencsak hosszú annak rozsdásodó pengéje. Nem csoda hát, hogy az egykori humán optika optimizmusát elveszítette. A szürkehályog lehúzta a rolót, a tekintet messze eltávolodott az évezredes célkereszt tisztánlátásától, pedig hordozója nem tett mást, csupán dolgozott látástól megvakulásig. Bezzeg a káosz, az igen, az masírozhat kedvére határokon innen és túl, számára sorompó nincs, szabad a járás: ő lett az újkori világjáró. Hát, mondom, ilyenek és effélék lehetnek a jövendő illuminált kilátásai, ha önáltatás nélkül bele merünk nézni egyenesen a vakablakba.

Az már bizonyos, hogy nem látjuk az erdőtől a fát. Ezért nem is az erdő, hanem a fák lettek halálra ítélve, egyenként. A bioszféra zöldvilágának felét már felaprítottuk, felszeleteltük, elfogyasztottuk gurigázó papírtekercsekként, papírsárkányokként, s a nagy északi tél előtt ismét vágjuk a fát „hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva”… No de sorsát el nem kerülheti, egyszer minden átalakul, formát, tartalmat, szerkezetet vált, mint a humuszra ítélt növényi-állati-emberi fajok, mint megriadt áldozatai egy mindent átfogó, nagy földi háborús hajtóvadászatnak. Hisz ismerjük a mutatókát: ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte és megette, a kisebbségnek pedig nem maradt semmi. Bár zúgnak a láncfűrész-lélekharangok, a nem gondolkodó ágvágók minden útban állót átvágnak, a porszívók megszívatnak, még a mítosz írmagját is kiirtják az életből, mondván: nesze neked hagyomány, új kor hajnalán más lett a tét, polgárpukkasztás körforgása mindez, s így lehetett mára evidencia a deviancia örökös amortizációjából. Gabona helyett minden szócséplés. Őszi levéltár-égetés. Aszályból születő viszály. A bálványimádóknak, betűimádóknak itt a vége, fuss el véle, hiszen már az influenszerek, álsztárok és agyonfirkált műcelebek szűkített példatárából merítenek a lájkolni vágyók követésre érdemes toposztokat, s mára a tőlük majmolt szellemi súlyérték lett az egyetlen becsérték. De ennél jóval fontosabb események is zajlanak, ahogy előre haladt a sarki mágneses pólusváltás manővere, mert a Dél megunva örökös alárendeltségi pozícióját, nekivágott, hogy maholnap az Észak fejtetőjére hágjon. Tán még eljön az idő, amikor a Kelet és a Nyugat is helyet cserél.

Hérodotosz és Ptolemaiosz papíralapú kartográfiáját korunkban a papírnélküli kriptovaluta lézerlebegtetésű világtérképe homályosítja el. Pénztelen pénzek eldorádója lett a digitális jelen, kamatlábakon táncol az „itt a piros, hol a piros” szemfényvesztő piramisjátéka. De mit sem érdekli ez a megroppant amforákban reánk maradt, földmelegének időkapszulájában alvó sestertiusokat, denariusokat, florentinusokat. Fölöttük váltott határsávot a disszidens idő. S valójában még az sem tisztázott, hogy mi most a téridőben éppen kilépünk valahonnan, vagy épphogy belépünk valahova. Úgy tűnik, egyelőre a türelem betonoszlopaiként várakozunk elkövetkező esélyeinkre, tudván, hogy úgyis csak akkor történik valami lényegbevágó, ha zöldre van a, zöldre van a piros lámpa festve. Meg aztán visszatekintve, ha Franklin és Edison találmányának van még egyáltalán valamicske értelme, és lesz még áram, mert ki tudja, annak is megvan ám az ingerküszöbe.

Árkossy István