Többen és egyre gyakrabban hirdetik fennen az irodalom, az olvasás halálát, sőt gyanítom, hogy az előkészületeket is megtették már a végleges elföldelésre. Nehéz ügy ezzel annak szembesülni, aki az irodalomban él, patetikusan szólva: arra tette fel életét, esetleg egyszerűen csak nem ért semmi máshoz az égadta világon. De még annak is, akinek lennének alternatívái, de valahogy mégis a szó művészete áll a legközelebb a szívéhez.

Először is: a szóbeszédet mindig elemezni kell. Ki mondja? Miért mondja? Honnan mondja? Van-e valóságalapja annak, amit mond? Nem árt tehát kicsit közelebb férkőzni a tényekhez, vakmerően szembenézni velük – és akkor az állásfoglalás is kiegyensúlyozottabb lehet. Persze ott van a kockázat is: a számok hidegek és gonoszak tudnak lenni, és akár kiábrándítóbbak is annál, ahogy eredetileg tippeltük.

Emlékszem, néhány éve egy neves író, friss regénye megjelenése után, közönségtalálkozót tartott az egyik vidéki nagyvárosban, és mindössze hatan jelentek meg a közönség soraiban. Ez sokaknak szemet szúrt, többen a szervezést is hibáztatták, de aztán kiderült, hogy a fővárosban sem sokkal jobb a helyzet; nagyon sok olyan rendezvény van, amelyen – a téma és a szereplők rangjához képest – méltatlanul kevés az érdeklődő.

Arra is emlékszem, hogy még korábban, talán egy bő évtizede, egyik írókolléga azt mondta: nem kell megijedni az irodalom térvesztésétől – egyszerűen kisművészetté vált, ezt kell elfogadni.

Nem először hozom szóba én sem a témát. Az olvasás és az olvasó átalakulása állandó közbeszéd tárgya az irodalmárok körében. Néha nosztalgikusan felemlegetjük a nyugatosok korát, közönségükkel való viszonyát, máskor sajnálkozunk, általános (vélt) igazságokat fogalmazunk meg, egyesek temetik a könyvet, az írott szót, és néha egy-egy bizakodó hang is megszólal. Mindezek miatt is erőltetem a számokkal való találkozást. Átböngésztem hát néhány európai és magyarországi statisztikát, hogy lássuk, pontosabban mi is körvonalazódik.

Ha távolabbról közelítjük a helyzetet, az látszik, hogy az európai országok között olvasás terén Luxemburg vezeti a listát, egy másik kutatás szerint Észtország, a sereghajtók között pedig Olaszországot, Ausztriát és Romániát találjuk. Magyarország valahol a középmezőny vége felé helyezkedik el, egy vidámabb felmérés szerint az első harmadban. Szlovákiában költik a legtöbb pénzt könyvre, Görögországban a legkevesebbet. Kiderül az is, hogy a nők többet olvasnak mind időben, mind a könyvek számát tekintve. És van itt egy meglepő fordulat: a fiatalok (16-29 év között) 60%-kal többet olvasnak, mint az őket követő korosztály (30-54 év között). A Magyarország felnőtt lakosságát (18-79 éveseket) kérdező felmérésben is több a meghökkentő adat. A megkérdezettek negyede (!) egyáltalán nem olvas. Igaz, van 15%-nyi magyar, aki viszont napi rendszerességgel.

Még érdekesebb az a kérdés, hogy mit olvasnak. Az olvasók több mint fele a könnyedebb műfajok felé fordul: romantikus történetek, könnyed hangvételű regények, krimik. Ezeket követik, jócskán lemaradva, de mégis egy jól látható 12%-os súllyal, az önfejlesztő, önismereti könyvek. Ami itt is meglepő lehet: utóbbira éppen a fiatalok (18-29 év között) mutatják a legnagyobb érdeklődést. És itt érkezünk el az ún. valódi irodalomhoz: a komolyabb témájú szépirodalmi, drámai műveket az olvasóknak alig több mint tizede (11%) szereti legjobban. Következik még a dokumentarista irodalom 10%-kal (melyet jellemzően a férfiak kedvelnek), az életrajzi könyvek, és végül – költőtársak, kapaszkodjatok! – a megdöbbentő tény, hogy verset mindössze 6 százalék olvas.

Ezen a ponton szomorúan össze lehetne pakolni, hagyni a fenébe a témáról való olvasást, de akár az egyébkéntit is… azonban mégsem gondolom annyira kétségbeejtőnek ezt a helyzetet. Egyfelől, mert minden statisztika elemzendő, értelmezendő, és ilyenképpen tanulásra, fejlődésre inspirálhatja azokat, akik érintettek a témában. Ezek az adatok sokat beszélhetnek, ha van fülünk a meghallgatásukra. Látjuk, hogy alapvetően nem az olvasás elutasításáról van szó, hanem arról, hogy megváltozott a fókusz. Talán azt a kérdést kellene feltennünk, hogy miért is olvas az ember. Milyen szerepet tölt vagy tölthet be az életében az irodalom? Milyen célt szolgált az egyes korokban, és mire jó ma? Mit adhat, mivel gazdagíthatja az életünket? Ha tudjuk a választ, vajon hogyan lehetne eljuttatni azt a(z ennél) szélesebb rétegekhez? És megpróbálni mindezekre előítéletektől mentesen, higgadtan, gőg nélkül válaszolni.

Másfelől az a hat százalék nem is olyan kevés. Ráadásul sokan vannak, lehetnek, akik nem tartják magukat versolvasó típusnak, mégis rendszeresen olvasnak lírát, éppen a sokat kárhoztatott közösségi médián keresztül. Két cicás videó között a gyanútlan görgetővel szembejön egy vers, és mivel átlátható hosszúságú, elolvassa. Lehet, hogy a nap végén nem is tulajdonít jelentőséget ennek az apró kitérőnek. A szöveg is, persze, akármilyen lehet, hiszen semmiféle szűrő nem rendszerezi – hacsak az algoritmus nem mérte fel, hogy korábban milyen tartalomtípusúnál időzött el az adott felhasználó. Mégis, esély van, hogy megismerje, megbarátkozzon vele. Ha sok költő jelen van műveivel a virtuális térben, sok alkalom adódik a műveikkel való találkozásra.

Meglehet, hogy arra, ahogyan ma élünk, nem elsősorban a vers látszik megfelelő válasznak, támasztéknak, kiegészítőnek. Legalábbis nem mindenki számára. (Csernus Imre, igaz, hogy más helyzetekben, de azt szokta mondani: nem mindenkinek jár.) De ott van az az értékes hat százalék, aki nagyon pontosan tudja, hogy miért jó neki az irodalom, a versek közelében lenni. A valamikori főúri kiváltság most szabad préda, és az igény határolja körül a közönségét. A valódi olvasók száma valószínűleg nem sokat változott az idők folyamán.

Farkas Wellmann Éva