Olyan jó, cinikus kort élünk, amikor a rajongás megmosolyogtató, vagy már nem olyan.

Pedig egyáltalán nem szégyen. (Azt a módszert például, hogy kihagyjam a szerénykedő és obligát „szerintem”-et, és kinyilatkoztatásként beszéljek, úgy lestem el rajongásom egyik/sok korábbi tárgyától, a nagyképű és közönségüket megvetően lenéző pofáktól.)

De komolyan: a rajongás nem csak abból áll (ugyanis), hogy sikítozva őrjöngünk az első sorban egy koncerten, miközben az illető a színpadon rímekben káromkodik, és a táncosnői seggét csapkodja. Nem, egyáltalán nem.

A rajongás összetett és komplex dolog, tulajdonképpen egy életszakasz teljes keresztmetszetét kitölti – mindenekelőtt azonban alázatra és szerénységre tanít, amiből soha nem elég, de sokak mintha nem igazán rajongtak volna soha senkiért, mert e kettő igencsak hiányzik belőlük. Legfőbb jellegzetessége tehát a komplexitása, mert hiszen egy igazi rajongó behatóan tanulmányozza idolját: életét, munkásságát, reakcióit. Mivel sokszor olvassa el/hallgatja meg/nézi újra a műveit, ezek a művek lassan a személyisége részévé válnak, beleszervesülnek – az általános műveltsége részét képezik, és a bennük megjelenő kulturális utalások szintén fontos jelzőoszlopok lesznek annak az útnak a mentén, amelyet a rajongó akarva-akaratlanul is bejár: így jut el egyik, a kedvence munkássága által megmutatott műtől a másikig – esetleg újabb rajonganivalókra találva.

Ha a rajongott személy primér művészetet művel, sorai, szavai, képkockái belénk égnek, meglátjuk – elég hamar – az analógiákat az élettel, az életünkkel. Ha előadóművész, akkor az általa közvetített érték – mondjuk egy énekelt vers – talán örökre az ő hangján vagy modorában (esetleg torzításában) szólal meg a fejünkben; és ez egyáltalán nem baj, sőt bizonyosságot ad a kaotikus tinédzserkorszakban, de később is (mert később sem lesz jobb vagy kevésbé zavaros semmi). A magánéletét, viselkedését – nyilván a normális és egészséges keretek között – figyelve cselekvési mintákat lehet szerezni, éppen akkor, amikor effajta saját készlet még nemigen áll rendelkezésre. Ha pedig még életben van, és el lehet csípni őt egy közös fényképre, az nemcsak erőt ad a nehézségek közepette, hanem fel is lehet vágni vele (pláne, ha időközben meghal).

Óhatat- és akaratlanul is elmélyülünk az általa közvetített kulturális értékben (és itt most a szó nagyon mély és szerteágazó merítését és jelentését használom), éppen annyira, amennyire kívánatos. Nemcsak elfogyasztjuk azt, amit teremt, mint más esetekben, hanem hosszan rágódunk rajta, értelmezzük, tesszük-vesszük, vitába szállunk vele, cáfoljuk, szégyenkezzük, szeretjük. Kinyílik a világ is, mert amit ő ajánl, amit ő olvas, néz, hallgat, az nyilván csak jó lehet.

És persze nem múlik el a kamaszkorral egy időben.

Jó esetben megmarad és elkísér végig. Időről időre (akár tízévente) meghallgatja, megnézi, újraolvassa az ember, és ha azt tapasztalja, azt tapasztalhatja, hogy még mindig szereti (tudja szeretni), akkor elősegíti annak a pici kontinuitásnak a meglétét, amely mindenáron és feltétlenül és nélkülözhetetlenül szükséges ahhoz, hogy viszonylag ép ésszel átvészeljük ezt az egész rémálmot, ami az életünk.

Rossz esetben sincs igazán baj, hiszen ha már nem tetszik, ha kínos, ciki, elrejtenivaló, legalább szörnyülködhetünk egy jóízűt, hogy: édesjóistenem, mikért voltam képes rajongani (és hogy néztem ki, haha). A szörnyülködés pedig a kárörömmel együtt a legnemesebb szórakozások közé tartozik. (És tisztességes, korrekt érzés mindkettő, mert nincs bennük gyarló és elítélendő irigység.)

De ez a ritkábbik eset.

Inkább agyunk szentségrekeszében található minden, ami a rajongással kapcsolatos. Oda húzódik vissza, és onnan jön elő, ha szükség van rá. Ott kell rá vigyázni nagyon. És jönnek, előjönnek, amikor kell: az igazán jó szövegek, dalok, filmek minden életkorban mást mondanak, a bennük rejlő igazságoknak más és más oldalát domborítják ki. Ez fontos, ez a fokmérője annak, hogy jó személyért, művért, egyszerűen: jóért rajongtunk.

Nagy Koppány Zsolt