Majd mindenkinek létezik a szíve tájékán egy ösvény, egy út, egy utca, de lehet sikátor vagy akár sugárút is, ami mára az emlékezés lélekzónáiban futó-kanyargó hajdani térszeletek egyfajta tükörképe, a kezdetben még csak vágyakkal és reményekkel, később már megpróbáltatásokkal, sikerekkel és bukásokkal is teleszórt világ mementójának birodalma. Személyes színtónusú univerzum ez. Telistele van bolyongó filmkockákkal, egyre messzebbről pulzáló, fényüket veszítő Napokkal, Hold udvarának sziklakertjében ábrándozásra sarkalló virágcsillagokkal és a térben kószáló hely jószellemével, hisz az ugyanúgy öröklakos ott, miként mi magunk is voltunk, vagyunk, leszünk, még akkor is, ha el is sodort a desztináció arról a bizonyos születési helyről. De hát fizikai létünk ott öltött magára világi alakot, még ha lábnyomaink idővel meg is ritkultak vagy mára láthatatlanná váltak. Merthogy egyszer mindenki útra kel, otthonának kitárulkozó kapuszárnyai emelik a magasba, vagy a zegzugos mindennapok törmelékeiből ladikot eszkábál, kötelet sodor, vitorlát bont, és a jóreménység lélekvesztőjén himbálózva elindul az esélyek délibábját kutatva ismeretlen lagúnák, öblök, tengerek és álom-óceánok égzengései felé.

Régi, megbarnult fotográfia került a kezembe: Kolozsvár, 1942, Farkas utca. Egykori nevén: Platea Luporum. A látvány még a hatvanas-hetvenes évek idején is ugyanezt az arcát mutatta, amikor a barokk tanári lakások egyik emeleti traktusában évtizedekig laktam, szemben a nagymúltú Református Kollégiummal. Tudatomban, a belvárost kelet-nyugati irányban átszelő történelmi hely mindig is Erdély szellemi sugárútja volt. Ezt idézi az egykori Báthory István korabéli universitas; a XV. századi ferences kolostorrom; a történelem szeszélyeinek kiszolgáltatott hol jezsuita, hol kálvinista templom; a lebontott első magyar kőszínház emléke; a különböző felekezeti iskolák; a Ferencz József, Ferdinánd király, majd Bolyai és Babeș nevét felváltva viselő újkori egyetem épülete. Ez a mikrovilág pakolta csigaházként, puttonyként vállaimra a hovatartozás megtisztelő első élményét, idő horzsolta mohos kövek üzeneteivel, Mátyás-gótikával, Teleki-barokkal, Pataki-klasszicizmussal, Bethlen-eklektikával, egy olyan helyszínen, ahol még a kések villódzása és a történelem farkasüvöltései ellenére is a kő kövön máig megmaradt. A múltból felém kémlelő ablakszemek pedig, esztendőt esztendőre zsákolva, régi ismerősként tekintettek reám. Utcám szögletében, a kálvinista templom eget karcoló, tiszta homlokzata strázsált. Kőarca mögül orgonasípok dallama szökött ki a térbe, szállt, keringett, és kitárt ablakomon át a kerti orgonák átható illatával keveredve, elárasztott szívet, szobát; azt a helyiséget, ahol egykor Áprily Lajos és Kuncz Aladár is lakott, ahol a kolozsvári szellem betűkből élt túl, és így él tán máig is tovább. A hársak pedig, évszázados csillagrendjükhöz igazodva, estéről estére szellőnek eresztették a napközben zümmögő kórus hangjaival megénekelt, mézédes júniusi virágillatot. Szilenciumi csendben, a sűrűsödő homály alkonyóráinak megpihenő pillanataiban, a kémények sötét sziluettje körül denevérek cakkozták, ollózták a violaszínű eget; s eközben, mintha a kitartás, a megmaradás, a túlélés oratóriumának hangzuhataga bomlott volna ki az égből, úgy szűrődtek át egymást követve Bach fúgái, Mendelssohn orgonamuzsikája a gótikus csarnoktemplom ólomkeretes üvegablakain keresztül Apáczai professzor immár semmibe elköltözött egykori kollégiumának, az egykori kolostor-romkert kerengőjének irányából.

Aztán csikorgó télidőn, a Gyalui-havasok fagyos üzeneteivel beköszöntött utcánkba a Kárpátok karácsonyi havazásainak hófehérje. Az ünnepi szenteste liturgiájáról kiszivárogtak a zúzmarás szívek hozsánnát éneklő reszketeg kórushangjai, egy fekete kor sűrű fehéren pontozott hóhullásában. Magasan a Hold, az éj öreg cirkálója, ráérősen úszva a végtelenség csillagszigetei között, fénylő udvarával megbújt Szent György mozdulatlanságba dermedt bronzalakja mögött, ott elidőzött, és a lovas sötét arcának sziluettjét a fény hűvös kékglóriájával áldotta meg. A történelem is pihent. Hallgatott. Elhallgatott. A szobortól alig távolabb, a templomföld meleg csendjében az Idő híven őrizte az Apafiak, Bornemisza Anna, Bethlen Kata viszontagságos múltjának immár háborítatlan békéjét. Kint, utcám széltében-hosszában a megkopasztott kígyótestű fák, mint hajdanvolt nemesi családfák fekete címer-rajzolatai a lét hófehér decemberi rajztábláján, behálózták az este sötétre satírozott papírlapjait az itt-ott gyéren pislákoló lámpavilágok fénybuborékai alatt. Pedig feszültségekkel teli, létbizonytalan és megalázó kor képe volt ez; szégyenében lepörgött falakról a vakolat, és az Idő is döbbenten állt egyhelyben, hitetlenül várva tán valami jobbra, miközben serényen strigulázta az emlékekkel együtt elhullt perceket, a napokat; strigulázta az életet.

De fordult a kocka; elfordult a Föld. Ma már az Óbudán ültetett, gyökeret eresztett, magas lombozatú kerti hársfám illata hozza vissza minden júniusban azt a messzire ellibbent varázst, amit egy tovatűnt kolozsvári élet utolsó júniusában, akkor, ott veszítettem el.

Árkossy István