Nevetnek. Sokan. Láthatóan és hallhatóan tetszik minden ott lévőnek a pillanat, a perc, az egész délután. A tisztást körbeölelő erdő fáinak egy része már ébredezik, a cseresznyeszilva virágzik, a szellő le-lecsippent néhány szirmot, a játszótér felé repíti. Gyerekek ugrálnak, próbálják elkapni a röppenő szirmokat, egyiknek sikerül, másiknak nem. Sebaj, bele lehet pattanni a pókhálószerű hintába, van felnőtt, aki meglendítse, mozdul a hinta, mozog az egész ég, a gyep, a világ. Utána felmászni a magas vártoronyba, amely bár csak másfél méter magas, mégis az égig ér, onnan már meg lehet csiklandozni a felhőket. S amikor a fehér pamacsok már annyira nevetnek odafent, hogy félő: elered a könnyük, érdemes beülni a zöld csúszdába, és fénysebességgel megtenni a hosszú utat, s a végén belehuppanni a puha fakéregrétegbe, amely a földdel találkozást hivatott enyhébbé tenni. Aztán jöhet a kergetőzés a palánkok körül. Zizegnek a színes kabátok, önálló életre kelnek a sapkák, pezseg a jókedv, buborékol a szeretet. (Budakeszi, ma)

*

Felhős az ég, úgy közepesen. De azért jól kivehető az égre emelkedő füstoszlop szürkéje. Valami ég a kerítés mögött. De nem látni, mert a talaj szintjéről más a perspektíva. Hosszú az árok, legalább tizenöt méternyi. Ölelésnyi széles és embermagas, vagyis embermély. A mellette felhalmozott föld friss, látszik, nemrég ásták, valamilyen géppel. Az árok túlsó végén kisteherautó, amolyan ponyvás, egyszerűbb darab. Az árokban nagyméretű szemeteszsákok sorjáznak, meglehetősen hányaveti módra bedobálva. Az árok mellett öt férfi tüsténkedik, kék overálban, kék maszkban, piros vagy inkább bordó kesztyűben. Egy újabb zsákot löknek az árokba, vagyis inkább lábbal tolják. A fekete nejlonok között meglátom a rózsaszínű, fehér virágmintás műanyag abroszt. Az árokban. Harisnyás láb látszik ki takarásából. A füstoszlop zavartalanul emelkedik tovább. (Mariupol, ma)

*

Nagyanyám a kanapén ül. De ülhetne a széken vagy a fotelban. Ugyanazt tenné. Nem talált magának elfoglaltságot, hát elhelyezkedett. Pihen, gondolom. Ez abból áll, hogy tekintete a semmibe réved, tördeli a kezét és váltakozva emelgeti lábfejeit, miközben sarkai nem távolodnak el a padlótól. Mintha látna valamit a távolban, és gondolatban arra bandukolna.

Nagyanyám nálunk lakik. Jóban vagyunk, s úgy igazán szeretjük egymást. Ötéves koromig náluk laktam. Nagyapámmal, nagyanyámmal és nagybátyámmal. Anyám ’42 augusztusában született, az öccse ’44 októberében. A vasúthoz közel állt a ház. ’44 június 2-án a szövetségesek szőnyegbombázást hajtottak végre a vasútvonal ellen. Öt kilométer hosszan, hétszáz méter szélességben hullottak a pokol darabjai. A házunkat nem érte találat.

Nagyanyám lelkét viszont igen. Nem sejtem, hogy egy napon úgy dönt: nem vár tovább, kicselezi a kaszást, s önmagától felkerekedik és elindul oda, a távolba. Ahol nagyapámat véli látni. Azt sem tudom, hogy negyven év után is újra meg újra ugyanazokat a pillanatokat éli át, naponta többször. Akkor értem meg, legalábbis részben, amikor egy napfényes tavaszi napon elpukkantok egy fikarcnyi petárdát a lakásban, nagyanyám pedig összeomlik a hangjától. Szüleim meg sem szidnak később, csak annyit mondanak: ilyet soha többé ne csináljak. (Kolozsvár, 1985 körül)

Király Farkas