Az év első faligyíkjait nagypénteken lestem meg. A két gyík egymás mellett napozott, első ránézésre mindkettőt nősténynek véltem. A hímek színpompásabbak, nem ilyen szerények, gondoltam. De aztán az is lehet, hogy az egyikük mégis hím volt, csak még nem színesedett meg, még nem öltözött nászruhába. A napokban a kis tó felett pedig vadkacsákat láttam elrepülni, mégpedig hármat. Elöl húzott a tojó, két gácsér kergette őt: egymással versengve próbálták utolérni, s nyilván nem kanasztázni akartak vele. A hímek díszes, színes tollai messziről is jól láthatóak voltak, megkülönböztették őket a szolid, ámde rejtőzködésre éppen ezért alkalmasabb, barnás tollruhát viselő nősténytől. A másik nemért (pontosabban: a másik nem igenéért) az állatvilágban kemény harc folyik: a hímnek el kell varázsolnia a nőstényt a méretével, minél nagyobb agancsával, napfényben megcsillanó tollaival. A csábításnak számos ötletes formáját dolgozta ki a természet.

Ezeken tűnődtem éppen, miközben grafitszürke porral a tökéletes, füstös tekintet létrehozását céloztam be. Szemem formáját pontosan meghúzott tusvonallal emeltem ki (minden harmadik kísérletre sikerül), az orcára hajnalpír került, ajkaimat pedig rúzzsal hangsúlyoztam, hogy minél teltebbnek látszódjanak. Jó, nem is rúzs az igazából, amit évek óta használok, hanem színezett szájfény, viszont eperillata van, és a célnak így is tökéletesen megfelel. Pontosan ugyanazt teszem, amit az egyiptomi királynők tettek. Amit az ókori Kína lányai, asszonyai is felismertek már. Szájukat élénkvörös cinnabaritból-cinóberből készült festékkel formálták kihívóra, s nyilván fogalmuk sem volt arról, hogy e festék higanyt tartalmaz, így mérgező is lehet. Vajon a halálos csók is innen kapta a nevét? Nem tudom, de azt igen, hogy a csábításért már akkor is mindent bevetettek.

Hát, persze, mert az ember hamarabb meglátja a szépet, minthogy meghallaná a jót. Kedvezzünk először a szemnek, majd utána jöhet a fül. Szerelmes poétáink pennáját is leginkább a csípő vonala, a rózsás ajak, a megejtő domborulat, és véletlenül sem a csavaros észjárás, az acélos humorérzék indította meg. Hosszútávon nyilván a belső tulajdonságok is fontosak, de ki beszél első körben hosszú távról? Ugyanezek a költők gyakran virágokhoz hasonlították szerelmük tárgyát, és ez sem véletlen: a virágok színességükkel, bódító illatukkal hívják magukhoz a beporzást végző méheket. Ezt teszi a nő is ösztönösen. Azért voltak, akik egyéb erényeket is versbe foglaltak, öröm ilyet olvasni. Balassi Bálint például egyik versében a tekintetet és az okosságot is fontosnak tartotta megemlíteni:„Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség / épen mind benne látszik, / Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság / rajta nyilván meglátszik, / Ő szépség formája, illik minden módja, / mert mennybélinek tetszik.” Ám nem ez a jellemző.

De ne kalandozzam messzire, térjek vissza a vadkacsáimhoz! Ha náluk, az állatvilágban a hímek hordanak díszes tollakat, az emberek világában vajon miért fordult ez meg? Miért a nők festik, színezik magukat, hordanak vadító ruhákat, feltűnő ékszereket, versengve a hímekért? És megfordult-e egyáltalán, vagy csak létrejött valamiféle kölcsönösség ebben a versengésben? Talán nálunk mindkét nem harcol a másikért: a hím a megszerzésért, a nőstény a megtartásért. Akkor is, ha már a nők nincsenek a férfiakra utalva: saját pénzük van, önellátóak. De nem volt mindig így, az ösztöneink pedig sokkal mélyebben gyökereznek.

Harcolni nem érdemes ellene: nem lenne jobb a világunk, ha a madárlányokat utánozva lemondanánk arról a sokféle és változatos fortélyról, amelyet a nők évezredek során kialakítottak maguknak. Hiszen az emberi test a legfőbb adomány: olyan ékszerdoboz, amelynek a legtitkosabb rekesze tartalmazza magát a lelket is. Nem anyagtalan égi istenasszonyok, hanem földi nők vagyunk – ennek minden áldásával és terhével együtt.

Mirtse Zsuzsa