Ott vagyok otthon, ahol harangoznak.

A budapesti Kis Szent Teréz templom tőszomszédságában nőttem föl, a déli harangszó mégis, sok évtized után is a nagyszüleim verőcei vasárnapi ebédeit idézi a gyerekkoromból. Gondosan művelt nagy kertjük volt a nagyszüleimnek fent a hegy falufölének nevezett oldalában. Hogy kevéske nyugdíjukat kiegészítsék, eladásra málnát és őszibarackot termeltek, maguknak minden egyebet, amit megterem a föld. Volt persze baromfiudvar is, az ajtajához bot támasztva a kakas ellen, hogy meg tudjam védeni magam, ha be kell menni a tyúkok közé etetni, itatni vagy összeszedni a tojásokat. A kakastól féltem, de tojást szedni nagyon szerettem, az utóbbi mindig legyőzte az előbbit.

Minden vasárnap tyúkhúsleves volt cérnametélttel, amihez a tésztát délelőtt nagyanyám gyúrta, nyújtotta és vágta számomra hihetetlen ügyességgel, valóban cérnavékonyságúra. Villámgyorsan járt a kés a kezében, a körme előtt metélte a tésztát, közben még velem beszélgetni is volt figyelme. Pontosan délben került ki a fehér levesestál a diófa alatti kerti asztalra, köré ültünk, keresztet vetettünk, elimádkoztuk az ebédfogadó imát – édes Jézus, légy vendégünk –, és lent a faluban megszólalt a harang. Nem hiszem, hogy ezt akkor így végiggondoltam, nekem akkor mégis ez volt az idők teljessége. A nagyszüleim, a húsleves a cérnametélttel, a kerti asztal, fölöttünk a diófa, a rövid imádság, ezt foglalta keretbe a faluból fölhallatszó harangszó.

Azóta sokfelé éltem, de a sors kegye mindig olyan otthont juttatott, amelytől hallótávolságra templom áll. De hiszen a legtöbb település legtöbb utcája ilyen, ami jól is van így, igazából a harangszó teszi teljessé az otthonlét érzését. Ahogy a legtöbb városi ember, nem értem már a harangok nyelvét, a világos üzeneteket, amelyeket egykor azok segítségével közzétettek. Talán csak a félreverést ismerném föl, ha valaki ehhez az eszközhöz folyamodna, hogy valami nagy veszélyre figyelmeztessen. Maga a messze hangzó kondulás mégis az enyém, identitásom része.

Tudom, hogy a magyar harangok mindenkor osztoztak az ország sorsán. Évszázadokon át hadak pusztították a templomainkat, vele a harangokat, de még nagyobb veszteség érte az országot, amikor az első világháborúban ezrével szerelték le és olvasztották be a bronzharangokat, hogy hadianyagot öntsenek belőlük. Hogy hány magyar harang élte túl a háborúkat, azt egy százöt évet megért muzeológusnak, Patay Pálnak köszönheti Magyarország, aki minden magyar templomtornyot bejárva, évtizedek munkájával elkészítette tizenhatezer magyar harang katalógusát, az Árpád-kortól a jelenig.

Sok év után egyszer visszamentem abba a verőcei utcába, ahol a nagyszüleim kicsi háza állt. Nem volt ott senki, beszöktem a felgazosodott kertbe, félig elszáradtan megvolt még a diófa, leültem alá, a hátamat a ház falának támasztottam. Vártam azt a harangszót, amit egykor hallottam itt. Közben elképzeltem, hogy a hangoknak micsoda áradása volna, ha az a tizenhatezer harang egyszerre kondulna meg. Micsoda felemelő ünnep volna ez a hatalmas harangzúgás! Abban benne volna nándorfehérvári győzelemre emlékező, a misére hívó, az időt jelző, a halottat a temetőbe kísérő, a vészt kiabáló, a dallamokat muzsikáló harangszó. Szerencsém volt ott a diófa alatt, kis idő múlva megszólalt a verőcei templom harangja, ugyanaz a hang, mint egykor. Most már tudom, hogy abban a kondulásban mind a többinek a hangja benne volt.

Bencsik Gábor