Bencsik Gábor

Aggasztóak ezek a mostani nyarak, még a városi ember is csak az esőt lesi, jön-e már végre, hogy valami enyhülést hozzon a tikkadt világra. Az egyik nap forróbb, mint a másik, aki csak teheti, a hűvöst keresi. Mégis, ilyenkor is szánj rá egy teljes napot a nyárban csavargásra, csak úgy egyedül, messze a várostól, az aszfaltos utaktól, hegyen-völgyön át, úti cél nélkül. Ahogy a csillagos éjszakában, a ropogó hóban lépdelve a telet éli meg az ember, a nyúlós, ködös novemberben az őszt, a pipacsos májusban a tavaszt, most a nyarat próbáld így megélni, csak létezni benne, mintha az a nap az örökkévalóság egy darabja volna, a megállított idő.

Hosszan gyalogolni jó ilyenkor a poros úton, elugró szöcskék között átvágni a réten, megállva nézni a levegő remegését a távolban, aztán lefeküdni hanyatt a fűbe, kigombolt ingben, szétvetett lábakkal, kitárt karokkal. Kis idő múltán meghallod az örök halk zümmögést, ami körülvesz, mint a fényes levegő. Fölötted a kék égen hullámzó röptű, tarka madár repül át. Oldalt fordítod a fejed, melletted egy fűszálon fekete bogár mászik fölfelé, időnként megáll, csápjaival jobbra-balra tapogatózik, mászik tovább. Ahogy a fűszál lassan lehajlik a súlya alatt, mászása előbb vízszintesbe fordul, aztán már lefelé halad. Megáll, forgolódik a bogár a fűszálon, aztán kibontja a szárnyát és elrepül, a tehertől megszabadult fűszál ismét fölegyenesedik. Tekinteteddel követed az elszálló bogarat, míg el nem tűnik a fű között. Nem is gondolkodol, csak úgy kavarognak benned a gondolattöredékek, a bőrödön érzed a napsütést, nézed az égen a madarakat, rágcsálod a fűszál édes, puha tövét, egy dallam jut eszedbe, dúdolni kezded, aztán abbahagyod, a létezés most önmagában is a teljesség, nincs szükséged semmi másra.

Ha sokáig fekszel ott a fűben, talán megfordul a fejedben, hogy ha már mindenképpen meg kell lennie, akkor így kellene meghalni, átlépni, mint egy kapun a kölcsönkapott örökkévalóságból az örökre szólóba. Aztán a gondolatot elhessenti egy hangya, amelynek akaratlanul útjába feküdtél, és most az arcodon át igyekszik visszatalálni a maga ösvényére. Már emelnéd a kezed, hogy lesodord magadról, de megállsz a mozdulattal, hadd menjen, amerre az ösztönei vezetik, te ne légy a természet nagy körforgásának még ilyen aprósággal sem megakasztója.

Az elmúlás beköszöntéig ott feküdni mégsem szeretnél. Fölülsz tehát, a térdedet átkarolva fűszálat billegtetsz a szádban. Eldobod, indulsz tovább. Még hosszú az út, és ez jó, darabig még veled tart, kísér a megállított idő illúziója, de már lopakodnak vissza a gondolatok a tegnapokról és a holnapokról. Magadban számolni kezded, mikor érsz vissza a városba, igazából már vissza is érkeztél, de azt pontosan tudod, hogy a következő nyáron megint itt gyalogolsz majd, hanyatt fekszel a fűben, és hagyod, hogy átjárjon a nyár örökkévalósága.