Kereken húsz évvel ezelőtt, 2004-ben egy fogadáson beszélgettem a Skála áruház gazdasági igazgatójával. Amikor megtudta, hogy szépirodalommal foglalkozom, a következőket mondta:

– „Akár hiszed, akár nem, én is bölcsésznek készültem, a költészet érdekelt. Pannonhalmán kitűnőre érettségiztem a bencéseknél, aztán elvittek katonának, és 1975-ben jelentkeztem egy dunántúli tanárképző főiskola magyar szakára. Maximális pontszámom volt, a bizottsági elnök mégis közölte velem, hogy nem nyerek felvételt, mert »sajnos már nincs hely«. Nyilvánvalóan hazudtak, hiszen még csak kora délelőtt volt, a felvételi első órájában sorra kerültem, és a folyosón még nagyon sokan várakoztak. Sejtettem, honnan fúj a szél: az adatlapomon biztosan feltüntették, hogy egyházi gimnáziumból jövök, és x-et tettek a nevem mellé.

Akkoriban az volt a szabály, hogy a felvételi bizottságnak tagja volt az intézményi KISZ-szervezet képviselője. Ez aznap is így történt: a KISZ színeiben ott ült az asztalnál egy főiskolás diák, aki később nevet változtatott, és híres író lett. Na szóval, a középkorú elnök azt mondta: »Sajnos már nincs hely…« »Hogyhogy nincs? A kint várakozó sok felvételizőnek sincsen?« – kérdeztem. Erre már nem az elnök felelt. Az oldalán kissé előrehajolt a KISZ-bizalmi ifjú író, és öntudatosan kijelentette: »Nálunk a vallásosoknak nincs hely.« Nos, így kerültem gazdasági pályára.”

Hát igen, ez az időközben Kossuth-díjassá serdült író már a hetvenes években is liberális demokrata volt…

*

A Magyar Írószövetség képviseletében 2018 nyarán Pozsonyba utaztam egy többnapos szakmai konferenciára; valami uniós, tehát iszonyúan píszí rendezvény volt. A helyszínen hamar világossá vált, hogy szerepem szerint dísztárgynak minősülök, kakukktojásnak – körülöttem a résztvevők nyílt politikai agitációt folytattak, a felvidéki írószervezetek delegáltjai is Soros-egyetem kitűzővel a mellükön mászkáltak, és folyton harcosan megnyilvánultak, pedig állítólag egy irodalomszakmai tanácskozás zajlott. Este a szervezők vacsorázni vittek minket egy belvárosi étterembe, tízfős asztaloknál ültünk: én, a buta, bőgatyás, korszerűtlen, mucsai, kirekesztő dilettáns – és ők, az okos, korszerű, tehetséges, kvalifikált szürkeállomány.

Gondoltam, ha már úgyis faramuci a helyzetem, s ha már Pozsony, reformkor, Csokonai, általános műveltség, akkor bedobok egy poént. Miután kézbe kaptuk az étlapot, egy csöndes pillanatban azt mondtam: „Ha ma este keveset vacsorázom, akkor ez lesz a pozsonyi diéta.” Körben a felülkvalifikált agytrösztök zavartan, értetlenül félrenéztek, egyikük sem tudta hová tenni azt, hogy Pozsonyi Diéta. Egyetlen szóbeli reakció érkezett, egy sokat foglalkoztatott irodalomkritikus kollegina szájából: „Ja, én is vegán vagyok.”

*

2016 februárjában, vasárnap este kilenckor megszólalt a mobiltelefonom. Ismeretlen szám. Felvettem. Borízű, zsíros hang:

– Kurva anyád! Ha nem raksz be Az év versei antológiába, letépem a faszod!

– Ki beszél?

– Hát a Zoli vagyok.

Ez külön jópofa: miután lekurvaanyázott, átváltott arra, hogy per Zoli.

Két-három másodperc töprengés után felismertem a hangban a József Attila-díjas költőt. Soha nem adtam meg neki a telefonszámom; valahogy kinyomozta.

– Nézd, Zoli, Az év versei egy tallózó antológia: a folyóiratok előző évi terméséből válogatom. De tavaly egyetlen versközléseddel sem találkoztam a lapokban.

– Persze, hogy nem találkoztál, bazmeg, mert két éve nem írok verset!

– De akkor mit rakjak be az antológiába? A meg nem írt verseidet?

– Ne dumálj, bazmeg! Vegyél ki valamit a régi könyveimből, azokat rakjad be!

Azzal lecsapta a telefont.

Kis ideig még álltam a szoba közepén, kezemben a mobillal. És azután természetesen nem raktam be a verseit.

Zsille Gábor