Évekkel ezelőtt írtam egy ódát a hangoskönyvekhez, s azóta is ott népszerűsítem, ahol csak tudom; volt idő, amikor az embereket legszívesebben lekötöztem volna, és fejükre teszem a fülhallgatót, hogy bemenjen a klasszikus irodalom a fejükbe… hencegtem vele interjúban, magánbeszélgetésben, előadás során, szóval senki nem mondhatja, hogy felületesen ismerem a témát, és alaptalanul okoskodom.

De.

Nem olyan régen megjelentek az első repedések ezen a rajongáson.

Rá kellett jönnöm ugyanis – odabenn már régóta érzem, de valahogy eddig még nem verbalizáltam –, hogy én tulajdonképpen nem azt hallgatom, amit akarok, hanem azt, ami van. (Hangzatosabban, sznobul – sőt: sznobül – nem én választom a hangoskönyvet, hanem a hangoskönyv választ engem. Oké: talál meg.)

Ugyanis minden erőfeszítés ellenére, amelyet ennek a különleges örömforrásnak a kiadói művelnek, igencsak foghíjas az élvezetes és értékes irodalom élvezetes és értékes hangoskönyvi feldolgozása – ami persze nem is csoda, stúdió kell, meg színészgázsi, rendező, fittyfene… végül pedig a népek úgyis leszedik torrentről.

Van ugyan a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének szinte mindene hangoskönyvben – de az a helyzet, hogy én alighanem elkényeztettem magam a legelején jóféle rádiójátékokkal, nagyszerű színészi teljesítményt villantó hangoskönyv-felolvasásokkal, sőt előadásokkal… így aztán egyszerűen nem bírom meghallgatni a kilencven százalékukban unott, fahangon könyveket felolvasó előadásokat, amelyeknek a minősége is sok kívánnivalót hagy maga után: serceg, sistereg és visszhangzik. (Bocsánat, ha valakit megbántottam, nem állt szándékomban – nagy és szent munka volt ezt a sok könyvet felolvasni, de számomra sajnos élvezhetetlen. Pedig Isten lássa lelkem, kéthavonta nekigyürkőzöm, és újra megpróbálok meghallgatni egy-egy ilyent… de sajnos nem megy.) (Ennek ellenére nagyszerű dolog és kezdeményezés, sok embernek megadja az olvasás élményét, és szép az is, amikor önkéntesek olvasnak fel – csak sajnos amatőr, annak minden bájával, bajával.)

Úgyhogy marad a nagy, erre specializálódott kiadók termése, amely azonban nagyon változó, nagyon szeszélyesen válogatott, nagyon egy-egy szerkesztő ízlését tükrözi: fontos életműdarabok kimaradnak a felhozatalból, marginális munkák pedig elképesztő tereket kapnak és színészi teljesítményeket falnak fel.

És hát kevés van belőlük.

Én körülbelül tíz éve hallgatok hangoskönyvet, de már lassan mindent meghallgattam, ami elérhető, sőt egy csomó cuccot angolul is… Kétségbeesetten keresek hát, így aztán nemrég felfedeztem egy „Gépész” nevű felolvasót, aki kissé magas, de jellegzetes hangján igen sok mindent olvas, Moldova Györgytől a horrorig, Thomas Manntól a lektűrig, úgyhogy az ő kínálatából mazsolázgatok a szépirodalom határterületén mozgó alkotásokból. (Bár elég sokat bakizik, de zenét is komponál a felolvasottakhoz, és a nagyon humoros vagy a kedélyeskedő vagányfiús szövegek kifejezetten jól állnak neki: sosem felejtem el, milyen profin olvasta fel Bukowskinak a Ponyva című regényét vagy Jerome K. Jerome-nak a Három ember egy csónakban című remekművét.) De hamarosan ő is elfogy.

Mindig azt hittem, az irodalom és azon belül a hangoskönyvirodalom végtelen, befogadhatatlan, örök, mint ahogy Borges mondja. Sosem gondoltam, hogy ilyen hamar a végére lehet járni… olyan ez, mint „kiolvasni” az internetet. Üzenném tehát tisztelettel a hangoskönyvgyártó cégeknek, hogy – bár elképzelni nem tudom, hol éri meg ez nekik – ne lazsáljanak, hanem iparkodjanak, mert biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki vágyik a friss húsra.

Nagy Koppány Zsolt