„Távol a karám fala, de az magas” – ezt a mondatot egy geológus barátomtól hallottam egyszer, és jól meg is jegyeztem, mert nagyon megtetszett. Sok minden más bölcsességnek is forrása volt, bár sajnos nem sokáig lehetett közöttünk: négy évtizede volt összesen arra, hogy töredékében is teljes életművet hagyjon maga mögött. Emlékszem, az első, nyomtatásban megjelent könyvecskénket együtt írtuk. Inkább füzet volt az még, nem kötet, de akkor is nagyon büszkék voltunk rá. Geológiai mesekönyv, ez volt az alcíme. Hónapokon keresztül egy diktafonnal a kezemben beszélgettem Vele kavicsról, hegyoromról, a kövek történetéről, az élő és élettelen világ tiszteletéről. Ezekből az izgalmas szakanyagokból próbáltam meg mesés ismeretterjesztést írni, így egészítettük ki egymást. Az együtt töltött idő alatt sokat tanultam tőle, sok képzeletbeli pogácsát tett a hátizsákomba. Amíg én álmodoztam és a meséket írtam, ő bozótot vágott, karsztot tisztított, gyerekeket vitt táborozni Pénzesgyőrbe. Nem ellenőrizte agyon a rábízott gyerekeket, nem épített köréjük túlzott szabályokat, nyomasztó karámokat: életkoruknak megfelelő szabadságot kaptak ott, a Bakony erdőrengetegében, ám azt a pár szabályt viszont alku nélkül be kellett tartaniuk. Akkor is, ha nem látja. Akkor is, ha nem teljesen értették meg esetleg. Akkor is, ha mindig van, aki azt gondolja, hogy a legmagasabb kerítésen is át lehet mászni.

A szabályokkal meghitt a viszonyom kicsi korom óta. Szeretem, ha vannak karámok körülöttem, sőt, magam építem a legtöbbet. Jobban meg tudom élni a szabadságomat, mint a parttalanságban.

Azok a gyerekek, akiket beoltott természetszeretettel (először nagy dózisban, tömény mennyiségben adagolva az erdőt, hogy utána már csak emlékeztető oltásokat kelljen kapniuk), nem lettek csellengő, elveszett emberek, azt hiszem. Lehet, hogy nem igazodtak ki a számítógépes játékok világában, de megtanultak tüzet csiholni, beszélni kezdtek hozzájuk a sziklák. Megtanultak vigyázni arra, amink van: földre, vízre, levegőre, hiszen, ahogy tanította, „A földi élet és a Föld vízburka pedig nem több mint egy alma héján a hamvasság.” Breuer László nevét ma az az oktatóközpont őrzi, tanításait pedig sok-sok ember viszi tovább a véráramában szerte az országban.

Mindez abban az időszakomban történt velem, amikor egy ökológiai gyerekmagazin főszerkesztője lehettem évekig. Ez az időszak kiszélesítette az életemet: a mai napig hálás vagyok a sorsomnak, hogy mindenféle -ológussal dolgozhattam együtt. Biológusok, zoológusok, geológusok anyagai kerültek a kezembe, s miközben ezeket az érthetően megírt anyagokat olvastam, jó sok minden meg is tapadt bennem abból a lenyűgöző tudásból, ami a fejükbe volt zárva. Megjegyeztem néhány állat és növény latin nevét is. Ugyan látszólag semmi szükségem arra, hogy tudjam, hogy mi az a Tettigonia viridissima vagy Canis lupus, de olyan jó mégis tudni. Mert csak. A növénynevekbe beleszerettem: terjőke kígyószisz, héjakút mácsonya – mintha egy mesekönyv lakói lennének. De legfőképpen a rendhez való viszonyom változott meg, azt hiszem. Pontosabban: megéreztem a Rend erejét.

Volt egy másik ismerősöm is, aki pedig mindig szorosabbra húzta a nadrágszíját annál, mint az szerintem kényelmes lehetett volna neki. Fölötte bizony kidudorodott egy kis pocak, amely nem is volt olyan kicsi, ha most visszagondolok rá. De ez sem őt nem zavarta, sem engem. Azért egyszer nem álltam meg, megkérdeztem tőle, hogy nem lenne-e jobb úgy neki, ha egy lyukkal lazábbra venné a bőrövét. Azt mondta: „Nem. Kell az a kis szorítás.”

Azt hiszem, hogy ezek az emberek egymás jó barátai is lehettek volna, ha ismerték volna egymást.

A hátizsákom nehéz, és mintha egyre nehezebb lenne. Persze, nyilván kipakolhatnék belőle gellérthegynyi fölöslegesnek ítélt dolgot. (A legtöbb ember szerint nagyjából mindenemet tehát.) De azt én tudom egyedül, hogy valójában azért ilyen nehéz, mert lehúzzák azok a mesebeli hamuban sült pogácsák, amelyeket a segítőim, barátaim tettek bele az évek során.

Mirtse Zsuzsa