A kamrám polcain teásdobozok, amelyeket nem volt szívem kidobni, ajándékba kapott befőttek, majd egyszer felbontom őket, nagymama birsalmalekvárja, ami már kockára vágható lenne, de tudom, hogy soha nem fog kés alá kerülni, mert akkor elfogy, és többé nem lesz. A valóságos üvegek és fémdobozok mögött viszont van egy láthatatlan sor is, ahol a nyáremlékeimet őrzöm, képzeletbeli üvegekbe zárva. Az egyik ilyen üveget most a kezembe veszem.

A nyarakat mindig nagyon vártam. Legfőképpen azért, mert több vizet lehetett látni, mint évközben, amikor nagyjából semennyit sem. Kint lenni a Kis-Duna partján, hajnalban kelni, várni, hogy a közelben lakó nagyobbacska fiú, aki gyámolítgatott engem, értem jöjjön, és magával vigyen a híd lábához horgászni. Én kértem, hogy vigyen el. Jó, nem mindig, de azért időnként. Holott a nyers hal szagát nem szerettem, a halpucolás látványát végképp nem, amikor pedig a halhólyagra rátapostak, kifutottam az utcából is. Az udvaruk ilyenkor tele volt halpénzzel, az ezüstös pikkelyek sokszor a talpamra tapadtak, ha mezítláb futkostam át hozzájuk. Mert átfutkostam rendszeresen: erősebb volt a viszolygásnál a kíváncsiságom. Volt ebben az egész szagos rítusban valami fensőséges, valami, amit csak a beavatottak érezhetnek meg. Én is részese akartam lenni ennek a titoknak.

Vonzottak ezek a hajnali együttlétek. A lassú karcsapásokkal haladó víz, a borzongató hűvös, a parti fövenyen portyázó, kagylót vagy kisodródott apróbb halakat kutató dolmányos varjú, a hajnali, párás levegő illata. Olyankor azt éreztem mindig, hogy érdemes. Hogy mit is, azt nem nagyon tudtam, de nagy erőket éreztem magamban bármire.

Biztosan szerelmes is voltam egy kicsit abba a fiúba, annak ellenére, hogy a fiú ezt egyáltalán nem vette észre, mi több, nőszámba sem vett. Ez rendkívül bosszantó volt. Akkor is, ha még csak kilenc-tízéves lehettem, ha jól számolom. Nem nőtt ki még rajtam semmi rendesen, csupa láb és haj voltam csak, a kettő között figyelemre sem méltó játszóruha.

Hallgatag fiú volt, így, ha vele akartam menni, nekem is meg kellett tanulnom nagyokat hallgatni, ha beszélgetni akartam vele. Mi így beszélgettünk, a csöndjeinkkel. Ezek a csöndek viszont szépen tudták egymás felé nyújtani a kezüket, megérintették a másik csöndjének homlokát. Szerettem utazni az ő ismeretlen, számomra felfoghatatlan, mégis áttetsző világában. Hogy képes legyőzni a kényelmét, és elindulni rendszeresen. Nem hinném, hogy alvászavaros volt, ahogy én sem voltam az. De hajnalban útra kelni – ez olyan mély és jelentős tettnek tűnt.

Dévér, keszeg, ponty, harcsa. Célhal nem volt, sosem lehetett tudni, mi kerül a horogra. Szerettem nézegetni, ahogy a színes kis úszókat, damiltekercseket rendezgeti, de a legjobban azt, amikor az összecsukható kisszéken ült, ölébe ejtett kézzel. Olyankor mindig azt próbáltam elképzelni, hogy mi lehet a keze mögött, a lábak tövében, a lábutak ipszilon-elágazásánál. Mert ahol elágaznak az utak, ott mindig valami fontos dolog lakik. Rejtőzik. Titok. A világ nyolcadik csodája. Vagy ha nem is az, de egy mégiscsak rendkívül jelentős dolog. Ebben egészen biztos voltam. Mindig az érdekelt, ami takarásban volt. Erről persze soha nem beszéltem neki, igaz, másról sem. Nem beszéltünk magunkról.

Halat fognom csak ritkán sikerült, de ha mégis, olyankor mindig kívántam valamit, hátha teljesül. Igaz, ahhoz vissza kellett volna dobnom a halat, azt viszont nem engedte. Ez nem játszótér, ha külön törvényeim vannak, menjek vissza.

Nem mentem vissza, mert meg akartam tanulni a folyót, és meg akartam tanulni valamit a másikból is. Akkor még nem tudtam, hogy csak tanulgatni lehet mindkettőt, de megtanulni soha.

Mirtse Zsuzsa