A gép szárnyán ül és integet. A parányi ablakon keresztül bámulom, ahogy a múlékony augusztus végi napsugarak szürke hajtincseivel játszanak. Jól áll neki a halál, lágyabbak lettek a vonásai, és megfiatalodott. Úgy néz ki, mint azokon a fotókon, amelyeket a kredenc tetején tartott. Csak a haja maradt olyan, mint a koporsóban. Ott álltam, és néztem azt a pici barna sebet az arcán. Nem tudtam róla levenni a szemem. Egyre nagyobb lett, tágult, először csak az arcát szippantotta magába, aztán engem is, végül az egész gyászoló családot.

A nyarat az előkertben töltöttük. Ott érett a pöszméte, és ott álltak a szilvafák. Apró, édes gyümölcsöt termettek augusztus végére. A kockás pokrócok olyan természetesen terültek el az árnyékukban, mintha együtt születtek volna. Nagyanyám karján hozta a kaskát, szederszörp volt benne, meg pityókás kenyér; az illatát időnként most is érzem, ha magamban vagyok a gyerekkori emlékeimmel. Nagyanyám leült mellém a kockás pokrócra, és mielőtt lekvárt kent az emberes méretű karéjra, befonta a hajamat. A tenyere reszelős lett a sok napszámos munkától: a többi asszonnyal együtt címereztek, cukorrépát kapáltak, krumplit szedtek, meg ami még akadt. A koporsóban nem láttam a tenyerét, nyaktól lefelé betakarták fehér csipkével. Idegennek hatott rajta a csipke, én kötényben emlékszem rá, ahogy megtörli benne a kezét tésztagyúrás után. Az arcát is kikészítették, tán még sminket is tettek rá, biztosan kacagott volna, ha így látja magát. Miután a kaskából elfogyott az étel és az ital, édes szilvával töltöttük meg. Minden kék kis gyümölcsben maradt valami a nyárból. Ezt főztük bele a sűrű lekvárba, és ezt dunsztoltuk be és tettük el a hosszú téli estékre. Került belőle a karácsonyi bobajkára is, csipetnyi nyár decemberben, mondta nagyanyám, és ilyenkor telekacagta a konyhát. Néha arra gondolok, bolond voltam, hogy nem dunsztoltam be ezt a kacagást, ma biztos kinyitnék belőle egy üveggel, mert olyan nap van.

Olyan nap van, amikor nem a szilvafák árnyéka védelmez, hanem egy gépen ülök, az idegen városok foltok alattam; ha tegnap mindenkit eltemettek volna azokban a városokban, akkor sem tudnék róla. Ma olyan nap van, hogy senkinek nem mondom el, félek, talán jobban, mint valaha. Nagyanyám tudja, hogy így van, mosolyog, amikor rám néz, még mindig a gép szárnyán ül. A vattacukorfelhők egyre sűrűbbek, nagyanyám lába belelóg az egyikbe, látom, ahogy ereszkedik a föld felé. Lebeg, táncol, emlékeket szór a zsebéből két kézzel.

Kicsit messzebb árnyék vetül a pamacsfelhőkre, a Jóisten félrenéz néhány percre – ki vigyáz rám, ha ő sem? Ki vigyáz ránk alkonyatkor, vagy ha esik az eső, és kabát nélkül állunk az üres utcán? Ez a nap alkalmatlan a szerelemre, írd meg e-mailben, mit csináljak, ha üresen lüktet a szívem! Nagyanyám kézzel írt, gyöngybetűi voltak. Az emlékek fáradhatatlanul gyötörnek tegnap óta, aludni sem hagynak, pedig már lakatot is tettem rájuk. Kellene egy széf, ha rosszul érzem magam. Minden szörnyű gondolatomat abba zárnám, és olyan kódot tennék rá, amelyet nyomban elfelejtek.

Ha háromig számolok, nagyanyám feltámad? Bejön a szobába, már nem a csipke van rajta, hanem a lisztes köténye. Kalácsillatú a haja meg a keze. Megcsókolom az arcát, és az ölébe hajtom a fejem. A tenyerét a fejemre teszi, és énekel. Távolról visszhangzik, és egyre távolabb kerülök én is mindentől. A gép szárnyán már ketten ülünk. Egymásnak támasztjuk a hátunkat, a lábunk nyújtva, és belemosolygunk a semmibe. Tudom, hogy holnapután nagyanyám azt mondja majd: Babikám. Az utolsó nyári nap fáradtan ásít, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.