Harminchat fok testhőmérsékletnek megfelelő, de ha odakint van ennyi, ha csak megtehetem, menekülök a víz mellé. A kiválasztott tavat kereken egy éve nem láttam. Várom a találkozást, mint amikor régi ismerőst láthatok újra nagyobb szünet után. Az a harminchat napon nagyjából kétezer-huszonkét foknak tűnik, árnyékról a vízhez vezető bekötőúton ne is álmodozzam. Na, majd a parton olyan helyet keresek, ahol van napernyő. Az első csalódás, hogy a kedvenc partszakaszomon napernyő idén nincs. Eltűnt. Elvitték. Minek az. És az ételbár sem nyitott ki. Igaz, a választék szegényes volt, valami éppen mindig kifogyott, de legalább működött. Most nincs. Hát mert ugye a covid, meg az általános világválság. Hínár viszont bőven van. Érjem be idén ennyivel. Jó.

Egy harcos férfiú tépkedi a hínárbozótokat, hordja ki a partra. Szedd magad akció. Amúgy meg a hínár is a tó része, nem baj semmi, nem hagyom befelhőzni a kedvemet. Víz van, part van, örüljek. Örülök. Érzem máris a csendesedést magamban. Bizonyos helyzetekben, helyszíneken máshogy telik az idő, vagy inkább: máshogy viszonyulok az időhöz, a pergő percekhez, sorjázó órákhoz.

A parton ülök, szemben a hegyekkel. Az első úszáson már túl vagyok, hűvös cseresznyét szemezgetek, hála a hűtőtáskának, és annak, aki kitalálta a jégakkut. Egészen más most és itt cseresznyét enni, mint otthon, mondjuk írás közben, amikor oda sem figyelve nyelem egymás után a szemeket. Akkor is finom, hiszen a cseresznye nem tud rossz lenni, de most egészen más érzeteket vált ki belőlem. Ahogy a gyümölcshúson megroppan a feszes héj a fogam alatt, ahogy a számban szétömlik az a gazdag, összetett íz, ahogy a nyelvem megkeresi a magot, elkülöníti a hústól. Valahogy így kellene mindig enni, odafigyelve, apró felfedezésekkel, méltóságot adva az ételnek, gyümölcsnek, evésnek, pillanatnak. A lehető legritkább esetben tudom ezt megengedni magamnak, hiába törekszem rá.

Most viszont képes vagyok a jelenre tűpontosan figyelni, egy vagyok a cselekvéssel, magam vagyok a pillanat. Pedig múló idő van itt is, érzékelhető idő, hiszen változik az égbolt, a fények, mégis máshogy működik itt minden, mint a városban, szobában, de még a kertben is. Én igazodom, lassulok egy nálam lényegesen nagyobb erő, a víz ritmusához.

Nem sokáig bírom a parton, visszamegyek úszni. Nem tétre, hosszra megy, szinte csak lebegés. Jól érzem magam, ez látszik is rajtam.

Mire gondoltál közben? Olyan sejtelmesen mosolyogtál – kérdezik tőlem, amikor újra kiülök a partra.

Nem tudom elmondani, válaszolom. És tényleg nem. Általában nem tudom elmondani, hogy az adott pillanatban éppen mire gondolok. És azért nem, mert ha nem tartom kontroll alatt a tudatomat, ha nem egy adott feladatra, mondatra figyelek éppen, akkor a jelen és a múlt összefolyik bennem, és egyszerre sok minden kereng a fejemben.

Olyan ez, mintha a tenger egyik opálos, zöldes színű, áttetsző vizű öblében úszkálnának apró halak. Hogy miért éppen azok úsznak be az öbölbe, nem tudom. A többi kisebb-nagyobb hal a tengerben marad, azokat nem látom ilyenkor. Ezek a kicsi halak az emlékek, de a közeljövő feladatai is közéjük úsznak. Nem is értem, hogyan haladnak el egymás mellett ilyen tündöklően, zavartalanul. Hol az egyik csillan meg, hol a másik. Egyszerre vannak ott ebben az öbölben, bennem, néhány másodpercen belül fog be a tudatom évtizedeket. Látom magam egy másik vízben, úszógumival a derekam körül, ugyanakkor a könyvre is gondolok, amelyet a parton olvasok. Hogyan épül fel, hogyan bánik az idővel. Nem tudok már rég „csak úgy” olvasni, és ezt tulajdonképpen cseppet sem bánom. Úgy vagyok vele, mint a cipész, aki képtelen úgy gyönyörködni egy szép lábbeliben, hogy ne nézné meg a varrást. Látok egészen régi filmdarabkákat is magam előtt: édesapám locsolja a rózsáit. Nem is tudtam arról, hogy ez a filmrészlet, sőt, az egész film el van raktározva bennem valahol. Mindig megdöbbent és lenyűgöz az, hogy az agyunk milyen jól archivál. Hány könyvtárnyi film lehet odabent, s nem romlik a minőségük, nem kell vagyonokat fektetni a felújításukba. Pontosan úgy láthatok belőlük részleteket (sajnos mindig csak részleteket, és sose én választhatom ki, mely másodperceket nézhetem vissza újra, ahogy azt sem, mikor lesz a vetítés), ahogy megtörténtek. Kegyelmi állapotok ezek.

Aztán becsukom a szemem, végre hanyatt fekszem. Jó érezni a derekam alatt a homok közé keveredett apróbb kavicsokat. Együtt vagyok a testemmel, a vízzel, a levegővel. A szél édeskés, gyümölcsös illatot sodor felém. Mi lehet ez? Van benne egy kicsi narancsos illatjegy, citrusligetek illata, de egy pici a gyerekkor eperízű cukorkáiból is, meg még valami, amit azonosítani sem tudok. Kinyitom a szemem, akkor látom, hogy valaki a közelemben szivarozik. Becsukom újra a szemem, hadd higgyem azt, hogy mindez csak a szél játéka a gyerekkorral, az utazásokkal, a múlt opálos tavának vízfelszínével.

Mirtse Zsuzsa