Vannak nekünk szép halaink: nemrég vettük őket, a demokrácia és a politikai korrektség jegyében ugyanannyi nőstényt, mint hímet. Ez óriási hiba volt, mert mint megtudtuk, a hímek „hajtják” a nőstényeket, és nem volt bizony nálunk sem másként: aszonta egy szaki, hogy egy férfiember haléknál elbír három menyecskével is, nézzem csak meg. Megnéztem, elismerően füttyentettem.

Átalakítottuk tehát a nemi arányt, morálisan visszamentünk az ősember korába, de mit tudjunk csinálni… Sok nőstény kell, kevés hím. Egy legény maradt tehát végül csak, a gyerekek el is nevezték Hentesnek, fogalmam sincs, miért, mindenesetre illik rá a név.

Esténként, mikor a pohár borommal elmerengek az életen (nem igaz, verejtékezve nyakalom a vizet és írom a cikkeket nyak[a]ló nélkül), egyre gyakrabban felejtem rajta a szemem az akváriumon. (Tudtak valamit a Duna tévén régen, éjszaka.) Nézem az állatokat, látom, amint Hentes tekergeti magát, násztáncot jár, kifordul, befordul, úgy udvarol, hogy bolondul meg, guppi létére megkergeti a plattikat is, virgonc, szép, ezt tudja is magáról, feszít, olyan testtartásokat vesz fel, hogy néha megijedek, mindjárt megdöglik itt nekem, aztán rájövök, hogy csak befeszített karizmot és karizmát. A nőstények persze cemendéskednek, kelletik magukat, elfutnak, vagyis elúsznak nagy kacéran, és a növények mögül visszapislognak szomorúan, ha Hentes más fehérnép után néz.

Egyetlen dolog tudja elterelni a figyelmüket a szexről: az evés. (Persze Hentes itt is ügyes: gyorsan bekap néhány falatot, aztán amíg a bamba lányok eszegetnek nagy kényesen, elkapja őket. Ilyenkor nem feszedezik, hanem célratörően cselekszik.) Igen nagy élvezet nézni, az összes kétségbeesett és megmosolyogtató férfitevékenységet és férfidumát hozza, ahogy a lányok is hozzák a formájukat: mintha nem is érdekelné őket a dolog, pedig.

A bővérű (és egyáltalán nem halvérű) Hentes már a harmadik generáció kishalat nemzi mindenkinek, akit sikerül sarokba szorítania, de még mindig életerős vadállat. (Lassan már nem tud úszni a saját kölykeitől. Ivadékaitól. Ívadékaitól.) Három másik hím már elpusztult mellőle, nem bírták a tempót, de Hentes diadalmasan menetel előre, nem öregszik, nincs midlife crisisa, nem is érdekli, mi az. (Valószínűleg infarktusban fog meghalni, szex közben.)

Az a baj, hogy ha az ember elég sokáig nézi őket, elég sokáig bámulja ezt a primitív, mégis életerős és a lényegre koncentráló életet, elkezd igen nagy dolgokra rájönni. Olyan nagyokra, hogy egy részét inkább le sem írja, mert még bölcselkedésnek tűnne. Annyi mindenesetre elmondható, hogy valahogy így kellene élni: ilyen gondtalanul, vagyis csak a fent említett két gondra és örömforrásra koncentrálva. Úszkálni, eszikélni, szerelmeskedni. Nem törődni a holnappal, nem gyötrődni, nem belebolondulni felesleges dolgokba.

Amint így gondolkodom, eszembe jut, hogy olvastam én már valahol ilyesmit: a szerző állatokat néz, és következtetéseket von le. Ha nem relaxálódnék a halbámulástól (tudtam én, hogy megnyugtat, mikor sok ordítozás árán megvettük), biztosan nem jutna eszembe, de így valósággal beúszik a név: Móricz Zsigmond. Imádtam azt a részt a naplójából. Ide is másolom. (Ő nem félt leírni a legmesszemenőbb következtetést sem, nem úgy, mint én, aki csak levonja – és hallgat.)

„A kakasnak összesen három mozdulata volt, azaz három élettel szemben való megmozdulása.

1. Felkap egy szemet a fű közül, s lenyeli.
2. Körülnéz, les, figyel, nem fenyegeti-e valami veszély.
3. Néha odanéz a tyúkjaira.

Azt hiszem, ez az egész élet az embernél is: Táplálkozás. Életére való vigyázás. És nemi élet.

A szellemi munka, a lelki élet alighanem ebből a harmadik tényezőből fejlődött ki az emberállatnál.”

Azt hiszem, ennél szebbet nem lehet mondani ezzel kapcsolatban.

Nagy Koppány Zsolt