Ha madár lennék, télen sem fáznék. Megvédene a tollruhám. Hideg ellen jó a tollkabát is, amíg nem lehetek – legalább álmomban – madár, de egy kabát tényleg csak a hidegtől véd meg, egyéb rossz ellen nem jó. Pedig megesik, hogy hiába keverem ügyesen a kártyapaklimat, egymás után gyenge lapokat húzok. Nem baj ez sem, mert a jók is ugyanott lapulnak, csak ki kell várni türelemmel. Türelem hol van, hol nincs.

Ilyenkor, egy-egy felmarósabb, kézfeltörősebb hét után leginkább arra van szükségem, hogy minél magasabbra mehessek. Ha nem is nagyon, de mindenképpen szemhatár fölé, hogy felemelhessem a fejem, felnézhessek arra, amit meg akarok mászni. A kicsit magasabb is számít. Mert általában nem tudok teljes napot rászánni erre, így meg kellett találnom a környéken azokat a helyeket, amelyeket hamar elérhetek, és mégis feljebb, távolabb kerülök mindattól, ami lehúz. A rozsdás szívkeresztektől. A beszólásoktól. A rossz tekintetektől, ármánykodásoktól. A finom, halkszavú, eltartott kisujjú kegyetlenkedésektől. A visszafordíthatatlantól. Fent tisztább a levegő. Jobban kapok levegőt.

Az egyik ilyen menekülőpontom (szebb fényszögből nézve: kilátópontom) egy felhagyott bánya, a Kőfejtő. Dachsteini mészkövet bányásztak egykoron itt, meg szépvölgyi mészkövet, budai márgát, tardi agyagot.

Sziklák között jobban megbecsülöm az időt, az éppen zajló, egyszeri és soha vissza nem térő időmet. A mészkőfalak a késő triász kora óta állnak itt – hol vannak ehhez képest az én háromperces gondjaim? A sziklák nem tudnak meghallgatni, mert nincs fülük, mégis, valahogy elnyelik, felisszák a rosszat, akár a szivacs. Talán azért van bennük az a sok lyukacs, titkos üreg.

Amit látok, bármennyire is szép a szemnek, tájseb. Mégis, valóban szép. És nem csak azért, mert egy szikla belsejét ritkán látja ember. A szikla úgy is szép, ha meghasítják, megrabolják. Ha megsebzik, akkor is. A sebeimet szépnek tudod-e látni vajon?

Ha nem kezdtek volna el ott követ bányászni, erdős hegyoldalt nézhetnék most. A rombolás maradandó nyomát a hegy megpróbálja begyógyítani, de nem sok sikerrel. A sík és lejtős területeken valamennyi talaj meg tud maradni, az első sziklatűrő növények megvetik gyökereiket, ám a meredek falakról a talajport lemossa az eső, az élet nem tudja visszaszerezni a helyét. Két szikla között a városra nézek le: apró háztetők alatt szeretnek, rombolnak vagy unatkoznak az emberek.

Jobb időben bíboros kosbor, vetővirág, gyapjas gyűszűvirág is nyílik a lejtőkön, sőt, gyűszűvirágot csakis itt, ezen a helyen láthatunk ebben a városban – de még nincs jobb idő, tél van, hideg és járvány. Ha szerencsém van, a hajnalmadarat viszont megleshetem. Téli vendég, ennivalóért jár ide: sziklarepedésekben telelő rovarokat, lárvákat, pókokat, csigákat csipeget ki hosszú, vékony csőrével. Sziklamászónak, sziklakúszónak is hívják, mert lábával meg tud kapaszkodni a meredek falakon is. Evezőtollai hajnalpír színűek.

Nézem a kopár sziklafalakat, szeretnék hajnalmadarat látni, aki ott is jól érzi magát, ott is talál magának táplálékot, ahol szűkösség van.

Szeretnék álmomban hajnalmadár lenni, legalább néhány órára. Aztán reggel visszaváltoznék, hajnalpír tollruhámat farmerre és bőrcsizmára cserélném, és úgy indulnék a városba, a dolgaimra, hogy emlékezhetek arra: nemrég képes voltam olyan falakon is megvetni a lábam, ahol a talajport lemossa az eső, és még a madarak közül is csak nagyon kevesen járhatnak.