Tizenéveim végén, de még bőven a húszas éveimben is volt néhány reklám a tévében, amelynek vázlatosan ez volt a szerkezete: elhangzott, hogy milyen gyönyörű hajad lesz, ha a bizonyos, x vagy y nevű terméket használod, és a vége, mintegy csattanóként: sampon és hajbalzsam, egyben. Nem tudom, más hogy volt vele (bár azért jártam egy-két fürdőszobában, és ismerősek voltak a flakonok), az biztos, hogy én lelkes vásárlója lettem ezeknek a csodaszereknek. Praktikusnak, hatékonynak, gyorsnak és varázslatosnak gondoltam a megoldást, egészen addig, amíg egy barátnőm fodrász édesanyja, aki a marketing elé helyezte a szaktudást, fel nem világosított, hogy tévúton járok. Ez kicsit olyan, mondta, mintha a tusfürdőt kevernéd össze a testápolóval a jobb és összetettebb hatás érdekében. Aztán kiokosított, hogy pontosan milyen arányban kell hígítani a sampont, hogy a két, egymást követő mosás után mennyire fontos az alapos öblítés, és végül visszük csak fel a hajbalzsamot. Szépen hangzott, hittem is neki, de aztán, talán az egyetemista pénztárcám tanácsára vagy szerénységből, úgy döntöttem, hogy gyököt vonok a jó szóból, és kerestem egy egyszerű sampont. Pont. Egy idő után a hígításról is lemondtam, fő a gyorsaság, ahhoz túl gyakran mostam hajat, hogy ilyen luxuslépéseket is beiktassak. Pláne aztán a hajbalzsamot.

Ez az új sampon azonban – noha természetesnek és megbízhatónak hirdette magát – egy dologban nagyon más volt, mint az elődje. Irtózatosan nehéz volt kifésülni a hajat mosás után. Nem baj, gondoltam, de legalább már nem használok kutyulékokat, ott a jó kézi erő és ügyesség, majd kifésülöm. És így is tettem, viszont az időbeosztásom továbbra sem javult, ezért gyakran sietve kellett elvégezni a műveletet. Rutin volt most már, nem is nagyon foglalkoztam vele.

Évekkel később mindenféle kellemetlenségek kezdtek jelentkezni a fejbőrömön. A legriasztóbb mind közül a hajhullás volt, és némi töredezettséggel is számolni kellett. Nem festett jól az összkép, de érdekes módon fogalmam sem volt arról, hogy mi okozhatja a gondot. Aztán egy reggel, szárítás közben hirtelen megállt a kezemben a fésű: azt éreztem, hogy bizony, amit én most csinálok, az fáj. Addig is fájhatott, de ez volt az első alkalom, hogy tudatosult. És rajtakaptam a tettest is.

Ez az egyszerű felismerés viszont egy egész lavinát indított el. Először is eszembe jutott a hajbalzsam. Elmentem, és vettem egy átlagos flakonnal. Semmi nagy utánajárásba nem került, és még csak drága sem volt. Használni kezdtem, és – láss csodát! – a hajamat azonnal és minden erőfeszítés nélkül ki lehetett fésülni, sőt ezen felbuzdulva (egyszer élünk!) hamarosan vásároltam egy bontókefét is. Annyi történt tehát, hogy elkezdtem odafigyelni arra, hogy fölöslegesen ne tépjek ki a hajamból egészséges szálakat, és néhány héten belül már látszott az eredmény: a hajam elkezdett megerősödni, szebben csillogott, és lassan kis babahajak is megjelentek.

Viszont a magamnak okozott fájdalom, amit akkor megéreztem, dolgozott tovább. Vajon miért csináltam ezt? Tennék-e ilyet mással? Mondjuk, a lányommal, vagy akárkivel, aki rám bízná magát? Még a gondolattól is kirázott a hideg: dehogy, hát bárkinek sokkal nagyobb odafigyeléssel bontanám a haját. Aztán jött egy még szomorúbb felismerés: az emberek többsége kedvesebben, jobban bánik velem, mint én magammal.

Mert jutott aztán eszembe más is, kérdések egész sora tolult fel. Mit teszek olyankor, amikor utolsó percre halasztok egy fontos feladatot? Amikor visszaélek a pihenési idővel, éjszakába nyúlóan írok valamit például, a másnap kárára? Amikor olyan feladatokat is elvállalok, amelyeket semmi kedvem nincs elvégezni? Amikor egy visszatérően jelentkező rossz laboreredményt negligálok? Amikor a testem jelzéseire csak legyintek, és egyszerű semmiségekként könyvelem el? Amikor csak a tünetet próbálom elfedni valamilyen gyors megoldással? Amikor valami erős, drasztikus, megszorító praktikával akarom kezelni a problémáimat? Miért büntetem magam? A másnak kijáró törődés nekem miért nem jár saját magamtól? Világossá vált, hogy van itt még néhány terület, ami megérdemelné az alapvető törődést, türelmet, odafigyelést. Hirtelen azt is látni kezdtem, hogy rajtam kívül még milyen sokan megérdemelnének maguktól egy kis balzsamot. Hogy van olyan balzsam, amit nem adhat a világ, mert csak mi adhatjuk saját magunknak.

Mielőtt bárki átlapozná az internetet vagy a közösségi médiát, dús hajkoronámat keresendő, idejében szólok: nem érdemes. A hajam teljesen átlagos vagy az alatti, vékonyszálú és jelentéktelen. Ellenben egészséges, jól érzi magát, megszokta, hogy rutinszerűen kapja a törődést.

Farkas Wellmann Éva