Ady-vers margójára

Hahó, Iszter, ébredj korhely álmodból! Ébredj, mert „fél-emberek, fél-nemzetecskék” új álmokat látnak két partod mentén. Új álmokat látnak, mert új idők járnak, régi, borús jóslásaid foszlanak, tűnnek.

Ne nézz fitymálva Budapestre, Iszter! Ne fütyöréssz! Ékköve ez a város a tájnak, ahol te kéjesen nyújtózkodsz. Távoli népek lányai, fiai jönnek, itt zsongnak az utcákon, tereken, villannak az okos telefonok, viszik rólunk a hírt, viszik a magyar föld új csodáit.

Régi, közös sebeink is mintha gyógyulni látszanának. Pillants csak mély medredből Visegrád hirtelen hegyére. A Vár jó szelleme fölébredt. Zsigmond, Lajos, Mátyás álma teljesült. A Baltikumtól a magyar rónáig közös vágyak, álmok, titkok moccannak népekben. Villámhárító lett Visegrád, de nem bús: négy nemzet villámhárítója. Nem öl, nem nyomorít. Levezeti a pusztító izzást, a fölös feszültséget a föld gyomrába.

Igazodj hát vén Iszter a csodákhoz! Mi lettünk az Újvilág a „közönyös Európában”. Ledobtuk a gyarmat-igát. Fölemeltük tekintetünket a földről. Fényes homlokunk iránytű. Nem sírnak a csillagok fölöttünk, és már nem „halottasak az esték”. Nem vet lobot az indulat. Nem jelennek meg tüzes betűk a falon. Koppanva hull le homlokunkról a Káin-bélyeg. Idegen szavak szótárába került az „atrocitás”, „diszkrimináció”, a „szupremácia”, az „agresszió”. Sorozatlövéseket csak a harkály ad le. Még nem éden, még nem csupa-boldogság ez a térség, de a tudás fájának gyümölcséből mindenki ehet.

Termesztett növény a tudás fája! Érett almák potyognak a földre. És nem áll kardos angyal a kapuban. Tágra nyitjuk az ablakokat, kiszellőztetjük Európa házát. Más-más kultúrákat teremtünk, de a gyökérzet közös. Kicsomagoljuk a portékát, egy gyékényen árulunk, közben hallgatózunk, hogy meghalljuk az anyaföld szavát: Ne kótyavetyéljétek el azt, amit rátok hagytak az apák.

Háztűznézőbe megyünk egymáshoz. Kopogtatás nélkül nyitunk be a szomszédhoz. Prága nyelve már nem érdes, Varsóé méla, puha szláv, Pozsonyé otthonos. Már nem vagyunk Európa vadóc gyermekei. Húzóerő lett a barátság. Elnémult a saskeselyű vijjogása. Zafír fényű a remény, s ibolyaszínű talár az Idő vállán. Tudni kell, merre tart ő. Az Idő. Segít a világháló, a facebook, az e-mail, a kozmosz-dimenzió.

Hahó, Iszter! De azért nehogy elvakítson a jövő fénye! Visszafelé is pillants! Izzadd ki fáradt testedből hajdanvolt táltosaink jóslásait. Hinni kell a győzelemben. Vedd észre, hogy takarodót fújtak a kishitűeknek, és megszólaltak Jerikó falát leromboló kürtök.

Hallod a kürtök hangját, Iszter? Ha meghallod, kitisztul „sápadt…, árnyas, szörnyű vized”.

Hahó, halihó, Iszter!

Hegedűs Imre János