A szobában minden ugyanúgy állt, ahogy hagyta, mintha csak elugrott volna egy pillanatra, és bármelyik percben visszatérhetne. Az asztalon elszáradt virágok, egy szál ködmönszínű kardvirág, a polcon könyvek, amelyek lapjai az évek alatt beleolvadtak a porba. Az idő itt nem mozdul, és mégis állandóan jelen van. Az ablakkereten túl néha csak egy árnyék suhan el, valakié, akiről csak én gondolom, hogy itt maradt.

Újra háború fészkel a szomszédban. Minden reggel, amikor a víz forr, a fémízű tea jut eszembe, az a régi vasíz, amiről nagyanyám mesélt hajdanán – újra meg újra kitöltött mindent. A tea minden kortyával visszatér a háború, ami végtelen, a falakon láthatatlanul ott ülnek a golyók nyomai, és újra végigjárják régi útjukat. Lassan tanultam meg, hogy a háború nem mindig zajos, nemcsak robbanásokból áll. Időnként halkan, óvatosan érkezik, mint a falak résein besurranó hideg, mint régi levelek szél által sodort szavai, mint üvegszilánk a cipő talpában. És marad, mint egy örökség, amelyben minden repedés, minden kopás róla mesél.

A szomszéd szoba üres. A képen maradt egy kézlenyomat, amely már elmosódott, halvány és mozdulatlan, olyan, mintha csak egy árnyék volna. Csak én látom. A háború apró helyekre is befészkeli magát. A tányérba, amelyben régen a reggeli kása gőzölgött, a könyvek sorai közé, amelyeket már senki nem olvas, és a szekrény fiókjaiba, ahol a régi levelek gyűltek össze.

Ahogy kenyeret szelek, a kenyérmorzsák szétgurulnak a padlón, szétmálló, szótlan csomók, amelyekről senki sem mondja meg, honnan származnak. Olyanok, mint azok a fiatal katonák a harcmezőn, akiket tömegsírba raktak.

Egy-egy reggelen, amikor a kinti zajok beszűrődnek, fémes csattanásokat vélek hallani – szállítók zajai, azt képzelem. Nagyapám lépéseit hallom a folyosón, azt a csendes, megfontolt járást, amely mindig kicsit remegéssel töltött el. Valahogy így volt teljes a ház. De a padlón nem marad nyom, mintha sosem járta volna ezt az utat. Egy régi időszakból maradt csak meg, egy olyan életből, amely talán soha nem is volt igazán. Néha visszatérek ahhoz a pillanathoz, amikor ő is része volt a napoknak, amikor még itt volt a keze lenyomata a polcon, egy eltévedt hajszála a párnán.

A háború, amit megpróbáltam kintről elzárni, mindig visszatér, bárhogy próbálom távol tartani. A zajok csendesek, mégis mindennap megérkeznek, újra és újra végigjárják a szobákat. A vasíz marad, a reggeli tea úgy forr, mintha minden új nap csak ugyanannak a régi történetnek az újrakezdése volna, mintha minden reggel egy újabb esély volna arra, hogy feloldjam, elengedjem. A nap végén, amikor a csend betakar mindent, és a szobában csak az órák ketyegése marad, megértem, hogy talán én is csak árny vagyok. Egy régi, elfelejtett háború öröksége, amelyben mindennap újra és újra ott járok, ugyanazon a folyosón, ugyanazon a padlón, és próbálok nyomot hagyni.

Valahol távol egy autó fényszórója csillan meg, mintha egy emlék utazna az út poros szélein, az ablak alatt pedig egy macska sziluettje villan, árnyéka surranva elhalad a fal mentén. A sötét lassan bekúszik a szobába, betölti a padlót, és én ott ülök, a homályban, a tárgyak, a szekrények közé fészkelt csendben.

A fehér falra vetülő árnyék olyan, mintha egy régi sziluett volna, egy halvány emlék. Az éjszaka hűvöse egyre jobban bekúszik a takaróm alá, és én érzem, ahogy az idő széthullik, akár egy agyonolvasott régi könyv. Rémülten ébredek minden egyes apró neszre, minden nyikorgó hangra, amely belülről jön.

Másnap, amikor a ház elcsendesedik, az ablaküvegen keresztül látom, ahogy az utca fényei lassan elnyelik az estét.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.