Nemrégiben egy asztaltársasággal arról beszélgettünk, hogy van valami egyedi minden határon túl íródott műben. E téma a mai napig gyakran vetődik fel, ha határon túl élő szerzők találkoznak a jelenlegi Magyarországon élőkkel. Elég sokszor volt alkalmam az elmúlt néhány hónapban beszélgetni is, olvasni is erről. Egy remek irodalomtörténész épp nagy pozitívumként említette azt az emelkedett hangulatot, amellyel jórészt csak akkor találkozik, mikor határon túli verset olvas. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy vannak, akik szerint ez provincializmus. Összemosolyogva válaszul Illyés Gyulát idézte, s nekem ez az interjúrészlet jutott eszembe:

„Összefoglalva tehát: szerintem nem provinciális az az író, aki a maga provinciájának a kérdéseit merészen fölfedi; sőt éppenséggel az lesz világirodalmi szerző, aki ilyen helyi lelkületet, »provinciális« anyagot világirodalmi rangon tud ábrázolni.”

Talán egyre gondoltunk. Nem derült ki. De eszembe jutott, hogy a provincializmus témájának hazai vesszőparipáján nyeregbe szállni, az maga a provincializmus. Lehet róla sokat írni, elmélkedni – ezt is megfizetik, és mindig van lap, ahol szívesen lehozzák az ilyesmit. Természetesen nem csupán kárpátaljai viszonylatban igaz ez, de néha itt is belebotlunk olyan esetekbe, amikor a legfiatalabb pályakezdőket a provincialitás lesajnáló bélyegével illetik. Mindez kissé megmosolyogtató. Már csak azért is, mert nincs tisztázva, hogy ki a pályakezdő irodalmár. Véleményem szerint egy első kötetes már annak számít, kötetmegjelenés előtt viszont esetleg ígéretes tehetségű szerzőről beszélhetünk. Kárpátalján tehát nincs pályakezdő szépíró, hiszen nincs elsőkötetes fiatal szerzőnk, csupán előkészületben lévő könyvek vannak.

Ha saját berkeinkben valamely írószervezet tagját találjuk provinciálisnak, akkor orvosolható az eset, hiszen egy jól működő, rendszeres műhely beszélgetései során ezek talán kiküszöbölhető dolgok. Bár nyilván nem ismerhetek minden fiatal szerzőt, s nem olvashatok minden frissen megírt verset vagy novellát, azt hiszem, elég tájékozott vagyok ahhoz, hogy ne tartsam szűklátókörűnek, vagy elmaradottnak az éppen éledező kárpátaljai fiatalok írásait. Sőt, minél több Kárpát-medencei fiatal szerző művét ismerem meg, annál reménytelibbnek látom a helyzetet. Azt gondolom, hogy a megélt történelmi traumák és a jelenlegi problémák megjelenése az írásokban nem teszi azokat negédessé, nem teszi a szerzőjét provinciálissá. Annál kevésbé, hogy más nemzetek és kissebségek alkotói hathatósan és rangos szakmai elismerések közepette dolgozhatják fel múltjuk sérelmeit. A mindmáig egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjjal elismert mű is ilyesmi. Természetes dolog viszont, ha a tizenévesen írogatni kezdő fiatalok például Petőfihez, vagy József Attilához próbálnak igazodni, hiszen ők azok a költők, akik a legfiatalabbakra elsőként hatást gyakorolnak. Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy amikor valaki kortárs szerzők írásaiba mélyed bele, az ő gondolatiságukat tartja mérvadónak, s önmagán átszűrve ezt adja tovább. Talán egymás támogatásával előrébb lehet haladni azon a bizonyos úton, s lekicsinylő megbélyegzés helyett építő kritikával is illethetjük egymást. Hiszen aki mást felüdít, az maga is felüdül – s ezt nem én találtam ki, hanem Isten.

Lőrincz P. Gabriella