Nem tudom, mások miként vannak vele, én visszatérően eljátszom a gondolattal – különösen most, az adventi elcsöndesülés, befelé fordulás idején –, hogy mi lett volna, ha Kosztolányi és Karinthy nem halnak meg nyolcvanöt, illetve nyolcvanhárom évvel ezelőtt, mindketten tragikusan fiatalon, ötvenegy esztendősen. S akárhogyan is forgatom magamban ezt a témát, mérlegelem a történelmi összefüggéseket, végül mindig arra a keserű megállapításra jutok: szegények még mindig így jártak a legjobban.

A két legendás holtig barát, akik alig húszévesen, 1907-ben ismerkedtek meg egymással. Dezső felesége, Harmos Ilona úgy jellemezte a kettősüket az emlékiratában: „Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis úgy, mintha együtt őrizték volna a disznót.”

Kosztolányi nem egészen három, Karinthy pedig szinte napra pontosan egy évvel a második világháború kitörése előtt halt meg. Ha ez nem így történik, és megérik a nagy világégést, ugyan milyen sorsuk lett volna? Dezső felesége félig zsidó volt, vagyis a zsidótörvények értelmében üldözött. Fiuk, Ádám szintén annak minősült. Vajon Kosztolányi megvédhette volna a szeretteit? Karinthy zsidó család fia volt (édesapja a Kohn nevet magyarosította Karinthira, i-vel), és felesége, Böhm Aranka is zsidó. Nem nehéz kitalálni, mi történt volna a nyilas uralom idején Frigyessel. Minden bizonnyal ugyanaz, ami Arankával, akit egy marhavagonban Auschwitzba vittek, és valahol útközben agyonlőtték. Egy szemtanú szerint azért, mert felpofozott egy géppisztolyos náci őrt. (Egy ilyen cselekedet egyébként teljes mértékben illett Arankához.)

Ha elképesztő szerencsével Kosztolányi és Karinthy megmenekülnek a nácik karmából, akkor hogyan élték volna túl Budapest ostromát? Ők is éhen haltak volna egy pincében, mint Szabó Dezső? Vagy egy diplomáciailag védett pesti házban pusztulnak el az éhségtől-szomjúságtól, mint Szomory Dezső? (Akinek testvérét, Emilt ugyanakkor megölték egy lágerben.) S ha a főváros módszeres felégetését, porrá bombázását is átvészelik, akkor hogyan érintette volna őket a Nyugat folyóirat halála, a teljes irodalmi közegük megsemmisülése, a polgári kultúra erőszakos felszámolása?

És mi történt volna velük a frissen kiépülő kommunista diktatúrában? Ahogy Kosztolányiné hangsúlyozza: mindketten konvenciómentesek voltak, és „fütyültek minden hivatalos tekintélyre”. Hogyan boldogulhattak volna a Rákosi-kor sztálini tébolyában? Kosztolányi 1920-tól a frissen létrejött Magyar PEN Club elnöke volt – az ÁVO két perc alatt megvádolta volna azzal, hogy ő egy imperialista kém. Az Andrássy út 60-ban harapófogóval tépték volna le Dezső körmeit, hogy nevezze meg a nyugati megbízóit… Karinthyt azért verték volna félholtra, mert egy házkutatás során megtalálták a kéziratos füzetét néhány Rákosi- és Gerő Ernő-paródiával, ceruzával föléjük írva: Így szónokoltok ti… Kosztolányiné az emlékiratában elmeséli, hogy amikor Dezső és Frigyes az 1920-as években a Logodi utcai lakásban összejöttek, szívesen telefonbetyárkodtak. Milyen következményekkel járt volna, ha ezt az ötvenes években teszik, a komcsi belügyi lehallgatás mellett?

Szegény Kosztolányiné túlélte a világháborút – Rákosi idején a Hortobágyra deportálták, a puszta közepére. És mi történt volna a két költővel? El tudjuk képzelni Dezsőt és Frigyest, ahogy hatvanöt és hatvanhárom évesen a recski munkatáborban követ törnek? És mit gondoltak volna Nagy Imre kivégzéséről, a forradalmat követő Kádár János-i véres megtorlásról? Talán bőven elég volt nekik az első világháború, a szabadkai szülőház trianoni elcsatolása, a Tanácsköztársaság bolsevik mintájú proletárterrora, a feleséget meggyilkoló spanyolnátha-járvány, a gazdasági világválság… Szörnyű ez az egész – merő borzalom a huszadik század.

Zsille Gábor