Bocsánatot kérek a juhartól, mielőtt letépem egyik levelét. Csodálatos fraktál a levél – nézzétek meg egyszer jól. A fa – bár egyelőre cserjeszinten bontakozik – biztosan nem örül, de levele sorsa egyértelmű: zöldül, növekedik, majd megsárgul, megbarnul, és ősszel társaival aláhull. Az avar része lesz. Így viszont nemes célt szolgál: beleteszem a rágógumit, és zsebre vágom, hogy majd a megfelelő kukába dobhassam a rágnivaló kaucsukkal együtt, ne itt szemeteljek, természetvédelmi területen. Ahogyan mások teszik. Rágógumi – erről is leszokhatnánk mind.

Szemerkél az eső, pedig azt ígérte a szolgálat, hogy ma a csapadék nulla lesz Budapesten. Gombaszagot lenget körém a szellő, az erdőt felemésztő korhasztógombák szagát, az élő fák között így válnak porrá a halott fák. Micsoda ősi megoldás, micsoda szertartás nélküli körbeforgatása az anyagnak.

Követ találok, félökölnyi, zsebre vágom, otthon majd megmosom, tisztítás után talán szép lesz, jól mutathat majd a többi kő mellett a polcon a mészkődarab.

Feketefenyő tobozai állnák utamat, ha testesebbek lennének. De apró akadályai ezek a teremtésnek, cickány is átverekszik közöttük – lennének csak méteres méretűek, hadseregeket állítanának meg. Ám a méretet isten teremtése adta – így csak lapulnak az ösvényen, mint egy álmodott meseország tobzoskái, ahol egy esztendő három nap, és amelynek táncait s futkározásait mi érzékelni nem tudjuk, nem akarjuk.

Szagemlékek törnek elő. Ezt az illatkeveréket éreztem gyerekkoromban Sóváradon, a Vár-pataka medréből terjengett áradáskor. Vajon árad-e még a Vár-pataka, vajon fut-e benne időnként víz? Vajon esik-e elég eső a Bekecsre, a Bucsinra? Vagy kiszáradnak gyerekkorom forrásai, kipusztulnak a piruló galócák, a hiribék a Sóvidék erdeiből?

Mátyás király vadaskertje volt itt, emlékeztet a kőbevéset. Meghalt Mátyás király, oda az igazság, isten volt, mondják, szemét volt, mondják. Meghalt Mátyás király, de kőoszlop emlékeztet az ő vadaskertjére. Oda az igazság, de dagonya most is van, és vaddisznók is, amelyek élvezettel fetrengenek a sárban, látva látjuk ezt mindennap, nem kell Mátyás vadaskertjéhez kivonulnunk.

Füstszagot érzek. Közel van az, amit civilizációnak nevezünk. Fiatal pár erőlködik a kijelölt tűzhely körül, friss gallyakból próbálnak lángot fakasztani. Félszemmel figyelem őket. Alufóliás, grilleztetni predesztinált csomagot sütnének, sütögetnének. Pillanatra felhorkan bennem: skacok, ezt így lehetne jobban. De – az ő bajuk.

Tágul az ösvény, kiindulóponthoz közeledek. Meglátom a nagy táblát: Természetvédelmi terület. A táblán szöveg és ikonok mutatják, mit nem szabad itt tenni. Például kutyát sétáltatni. Hat csapattal találkoztam ma, mind a hat kutyát sétáltatott. Hajrá, Budapest, lesz itt még Balkán! Amúgy meg nem, ahhoz túl, hmm…, vagytok. De a mennyiség idővel minőségbe csap át, szóval dolgozzatok, dolgozzatok.

Végére hagytam a libanoni cédrust. Esik már, csepereg az eső, elázom, morfondírozom, elázom, reménykedem… Derűs emberek kis csapata ünnepel. Mondják: névnapot, születésnapot, házassági évfordulót, válási évfordulót – melyikük mit. Fényképezzem le őket. Persze, egy gombot megnyomni nem erőfeszítés. Kínálnak. Itallal, de vezetnem kell. Étellel, de már ebédeltem. Egy ígéretes köménymagos stanglit elfogadok. Finom.

Megyek tovább.

Szenvtelen arcok tekintenek rám a fák törzséből. Egy gyökérből kesztyűs kéz nyúl utánam: Gyere! Megyek, megyek tovább.

Király Farkas