Azon a hídon lehet idejönni a vasúti megállóból. Nincs messze. Csak énekelve volt szabad átgyalogolnom. Saját szabály. Amikor először jöttem ide egymagamban, eszembe jutott, hogy társaságban mindig énekeltünk valamit, mivel útközben, a vonaton mindig jókedvünk lett. Fiatal kirándulókkal ez bizony gyakran előfordul. Úgyhogy dudorásztam valamit. És azután is mindig. Többször is jártam itt egyedül. Mert itt jó, legalábbis jó volt.

Ez a buszmegálló. De többnyire nem busszal mentem fel a völgyön. Mindenfelé bányászkodtak a völgy felső részén, több ipari építkezés is zajlott a vízerőművek miatt. A bányászokat és az ingyen munkaerő sorkatonákat afféle személyszállító dobozzal felszerelt teherautókon hozták-vitték. Nagyjából egy sör áráért engem, minket is felvett a sofőr. Általában el is vitt a célba.

Az ott az ÜFÉ. A büfé, amelyiknek a feliratából eltűnt az első betű, és soha nem lett pótolva. Ahol tejesüvegbe mérték a sört, mert nem volt korsó. És a csonka karú Gavril biciklipumpával fújta a levegőt a hordóba, hogy ki lehessen csapolni belőle az italt. De ezt már megírtam egy novellában. Ahogy sok mindent a Pokol-völgyéről. Ez a torkolata. Isten hozott itt!

Jobb oldalt egy vízerőmű van beszorítva a völgykatlanba. Az elhelyezése miatt a nyolcvanas években elpusztíthatatlannak számított, legalábbis hadászati szempontból. De ez annyira nem érdekes. Az már annál inkább, hogy a völgy jobb oldalán húzódó hegyekben több kilométernyi alagutat építettek. A víznek. Egyenesen a remetei földalatti vízerőműbe szándékozták elvezetni a Lesi-víztározóból. Az érdekes volt, mármint az építkezés. Gyakran fúrtak lyukra a bányászok, a hegyek tele vannak barlangokkal. A kisebbeket feltöltötték a meddővel, de a nagyobbakat nem tudták ilyen könnyen elintézni, jöhettek a barlangászok. Ebben a dombban van egy nagy barlang is. Lényegében egy nagy terem. Képzelj el a föld alatt egy akkora üreget, mint két stadion. És állsz a közepén, egy karbidlámpával. Sikerült? Aztán az alagutat elárasztották, és többé nem volt bejárás.

Annak a dombnak a gyomrából bauxitot termeltek ki. Itt is lyukra futottak. Jó nagyra itt is. Van hivatalos neve, mi csak Bányaként emlegettük. Sok időt töltöttem odabent, nagyon sokat. A kedvencem volt. Azóta benőtte az erdő a dombot, elbontották a szerelvényeket – talán meg sem találnám a bejáratát.

Ez pedig a Lesi-tó völgyzárógátja. Elpusztíthatatlannak építették. Hatalmas mennyiségű anyag van benne, és úgy van kitalálva, hogy ágyúval sem lehet szétlőni, legalábbis egy-két nap alatt biztosan nem. Huszonnyolcmillió köbméter vizet tárol. Pontosabban tárolt, amíg a víz el nem szivárgott. Most üres a teknő, tájseb inkább, mint bármi más. Az alagutak a hegy gyomrában szintén konganak az ürességtől.

Ilyen, ha elfogy a víz.

Elfogy vele a hal, az áramtermelés, a turista, a tervezett aranyjövő. Miközben a bányászok barakkja is üresen áll ki tudja, mióta, a favágók pedig már rég mindent kivágtak, amit lehetett.

Itt meg a motel van. Vagyis volt – most csak két szétvert és szétlopott épület. A vandalizmus egyik ismérve, hogy amit nem visznek magukkal, azt használhatatlanná teszik. Nem ezt szerettem volna látni. Ismerek tucatnyi embert, akinek gombóc nőne a torkába, ha most itt lenne. Mint nekem.

Ifjúságom legszebb emlékei hullnak pixelekre és szállnak messzire az idő viharában.

Ide sem jövök többé.

A törmelékhalmok között egy ép üvegtárgy. Talán lámpabúra volt. Nehéz, de elcipelem az autóhoz.

Király Farkas