Hegedűs Imre János írása Ambrus Lajos Nagy almáskönyv című kötetéről

Az első pillanatban elbizonytalanodik az olvasó, amikor kezébe veszi Ambrus Lajos tonnás könyvét (Szebb, ha úgy mondjuk, monumentális munkáját!), de szorongásunkat már az első oldalon feloldja egy lenge női alak, Pomona, a kertművelés istennője, falikárpitba szőtte alakját a preraffaelita művész, William Morris (1834–1896), s köréje hímezte Flora asszonyság ezernyi áldását. S jól van ez így! Ha a természetről szólunk, nyugtatóbb, üdítőbb egy nőszemély, aurával a fején, mint egy vassisakos hadfi. Itt, így már el is indultunk a gazdag mű fölfejtésének útján.

Megbízható a kalauzunk, túltesz Ariadné fonalán, ott van a képzeletbeli gomolyag Pomona kezében, tekeri, húzza, nyújtja, ami által be tudunk hatolni az almák, körték, szilvák, szőlőindák, ribizlik labirintusába, s nyugodtak lehetünk, nem űz velünk csalárd játékot, oázisba jutunk, aminek kert a neve, hajnali szellő pirosítja az arcunkat, illatfelhők lengedeznek, nyálunk kicsordul, ha arany renébe harapunk, s mégis, mégis szívünk minden dobbanásával kívánjuk, nyerje meg a versenyt az erdélyi batul és pónyik, amikor az almák királya címéért hadba szállnak az arany téli angol pármén ellen.

Választani, dönteni hogy lehetne? Mindenik húsa ropogós, harsog, ha beleharapunk, spriccel a lé, s messzi száll az illat. Elindulunk hát Pomona nyomában, az út két oldalán, amerre haladunk, a szerelem fái virágoznak-teremnek, és nincs félrelépés, mert „akit egyszer homlokon csókolt Pomona, az hűtlenséget nem ismer.”

Bizony, szépek, patinásak az almatörténetek, a Teremtés könyvében az alma a tudás fájának gyümölcse, s később is, a földi történelem során több volt, mint gyümölcs: „A históriában az alma mindenkor a szerelem és a termékenység jelképe, mindemellett a tudás és a szellem szimbóluma is.”

Léteznek ennél fontosabb fogalmak? Szerelem! Termékenység! Tudás! Szellem! Nincsenek. Az emberi, a földi élet minden dimenzióját kitöltik.

S van még egy létforma, ami ide kívánkozik. A fák nem légüres térben lebegnek, a fa, különösen a gyümölcsfa, családias lény, ősi iszony riasztja a bozóttól, az elvadult tájtól, a kert az ő otthona, egyedül az idézi föl és mímeli a vesztett édent. Szép is, tudományos is az Ambrus definíciója: „A kert a tisztánlátás és bölcsesség színtere, egyben titokzatos állandóság terepe…”

Ez esetben a „titokzatos” jelző kiemelése fontos, ajánlatos. Miért? Mert nincs két egyforma kert a világon, mert mindenikben benne van alkotójának verejtéke, álma, szíve, lelke, és – az ókoriak tudták – a kertnek szelleme van.

Így ragadja magával az olvasót a szerző fanatizmusa, így száguldunk át mitológiai és történelmi korokat, kapkodunk levegő után lelkendező állapotunkban. Szerzőnk nem hagy magunkra a döbbenet bénultságában! Számít ránk, számol velünk, a mi visszajelzéseink igazolják az ő állításait: „Az alma egy és ezer jelentése az olvasóban fakad.”

De a könyv több ennél. Nem lehet csak az emóciók szintjén foglalkozni vele. Mindenekelőtt azt kell eldöntenie az olvasónak, szépirodalom vagy szakirodalom a Nagy almáskönyv. Sietve, gyorsan jegyezzük meg: mindkettő.

Ambrus Lajos prózairodalmunk jeles művelője. Híresek a Lugas könyvei, az Eldorádóban a történelem tablóit villantja, Szókalauza könyvcsemege. Sokszor megtapasztaltuk, ura a nyelvnek, stílusa egyéni, úgy formál eseményt, alakot, szerkezetet, amiképpen a korongos mester a puha agyagot. De tudományos szakmunka is a Nagy almáskönyv! Áttekinti, elemzi, értékeli, kiegészíti a magyar pomológia történetét, és kitekint az európai, sőt az amerikai, ázsiai mezőkre is.

Hihetetlen, mekkora adatanyagot görget maga előtt! A kútfővel kezdi, a magyarság európai történelmének legelejével, megemlíti, hogy Szent István 1009-ben kelt, a pécsváradi egyházmegye határkijelölő okiratában már előfordul az alma szavunk, s ezzel a korai adattal szélesre tárja egy kevésbé ismert, jogtalanul elhallgatott tudományág, a magyar pomológia kapuját. Napjainkig, a 21. századig követi nyomon a kertkultúra alakulását, taglalja, idézi minden kor szakértőinek adatait, elméleteit, javítja a tévedéseket, és kiegészíti a hiányokat. Megdöbbentő tudásanyag birtokába jutunk!

Az élt a köztudatban, hogy a fényes Nyugat anyagi civilizációja, kultúrája, műveltsége számunkra, magyarok számára elérhetetlen magasságban ragyog. Késői letelepedésünk végleges és végzetes lemaradással járt. Egy érdekes adalék ellentmond ennek. Miksa király 1576 márciusában az esztergomi érsektől oltóvesszőket, oltógallyakat és facsemetéket kér. S nem is mellékes nyelvészeti csemege a szöveg, a felséges úr természetesen latin nyelven írta vagy íratta levelét, de a kért gyümölcsöknek csak magyar neve (!) volt, azt nem lehetett latinra fordítani. Kiváló szórványemlék néhány szó: „ewragh Zemew fekete cheresnye” – öreg (nagy) szemű fekete cseresznye.

Említettük: Szent István korában már ismerték az alma szavunkat, s Ambrus hihetetlen szorgalommal, kitartással, konoksággal gyűjti össze a későbbi korok adatait, mindenekelőtt a pomológia szakirodalmát. Csak néhány munka szerzőjét és címét említhetjük itt: Lippai János (1606–1666): Posoni kert, 1664, I-III. kötet; Bereczki Máté: Gyümölcsészeti vázlatok, I–IV. Arad, 1877–1887; Esterházy Péter: Harmonia caelestis, Bp., 2000; Hamvas Béla: Az öt géniusz. A bor filozófiája. 1988.

Kevés ízelítő abból a hatalmas szakirodalom-tengerből, amit felhasznált Ambrus Lajos. De van egy sokkal fontosabb, lényegesebb aspektus. Mégpedig a gyümölcsészet, a kertészkedés, az almatermesztés és a környezet, az emberi közösség kölcsönhatása. Volt idő, írja, amikor a gyümölcs majdhogynem egyetlen tápláléka, eledele volt a lakosságnak.

Legendás alakok bukkannak föl a könyvben, szelíd hősök, akik tudományukkal segítették a népet: Benkő József Erdővidéken, Középajtán több volt mint lelkipásztor, ültetett, oltott, nemesített, a bodosi Budai József úgyszintén. Bánffy Pál, a híres pomológ, Kraszna vármegye főispánja a Holttengernek nevezett Mezőség kellős közepén varázsolt édenkertet. S a híres matematikus, Bolyai Farkas falusi birtokán, Domáldon! És a nagyasszonyok: Nádasdyné Kanizsai Dorottya, Lórántffy Zsuzsanna, Révay Kata Szidónia, Zrínyi Ilona… Külön fejezetet szán nekik: Nagyasszonyok gyümölcsöskertje.

Nincs szeri-száma azoknak a falusi oskolamestereknek, kántoroknak, papoknak, kurtanemeseknek, főuraknak, főpapoknak, akik fanatista megszállottsággal ne fáradoztak volna azon, hogy ropogjon május végén, júniusban a cseresznye, hogy potyogjon a korai, az aratási vackor, hogy mosolyogjon ránk nyár közepén a nyári piros alma, hogy sárguljanak ősz felé a vajhúsú, fűszeres körték.

Nem szoktuk úgy emlegetni a gyümölcstermesztést, mint kultúrát. Pedig az! Kultúra! Lippai Jánost idézi Ambrus: „…s érdekek is lévén hozzá, mellekkel az réghi Magyar pusztaságot és vadságot szelídíteni és csinosítani igyekeznek.” Bizony, hosszú utat tett meg a nomád magyarság az európai civilizációig, de ennek az útnak a kikövezői, mások mellett, a gyümölcskultúra megszállottai voltak.

Egybeszövődik a könyvben néprajz, földrajz, történelem, agrikultúra, megtudjuk, mi volt a kedvenc almája Mátyás királynak (bőralma), mit szeretett legjobban Jókai (Rainette des dames), külön fejezettel hajt fejet a nagy romantikus előtt: Jókai, a gyümölcsész. S az olvasó elmereng azon, milyen szép a pomológia szaknyelve, milyen érzékletesek, szemléletesek a fa- és almanevek. Tanácsos néhányat megjegyezni: mosolygó, leánycsecsű, tányéralma, piros Páris, Török Bálint, pogácsa alma stb.

Ambrus magasba emeli stílusával, szépirodalmi nyelvezetével az olvasót, kizökkenti a köznapiságból, a napi robot unalmából, a modern kütyük boszorkányköréből. A Küküllő menti szőlős dombokat járja, s a látvány költői futamok írására készteti: „Ha […] Küküllő mente borának olajos arany-zöld gyöngyét szemléled […], ha elmerülsz gyógynövényes illataiban – fejedelmekkel társalogsz. Mert a küküllői fehér borban tündérek és démonok táncolnak az álmokkal, mint a régi mesékben.”

Ambrus Lajos úgy él, ahogy ír. Évtizedekkel ezelőtt Berzsenyi Dániel világát vette birtokába Egyházashetyén, Kemenesalján, itt telepedett le, s innen indul, járja a magyar nyelvhaza tájait, Zalától Felső-Háromszékig, a szőke Nyikó, a Küküllők forrásvidékéig, s menti, mint a Tündérkert-mozgalom egyik vezetője, irányítója a pusztulásra ítélt, csodás, régi gyümölcsfajtákat.

Szerénységének fokmérője, hogy e könyvben két vendégszöveget is befogadott: Szávai Márton: Székely gyümölcs Etéd és Énlaka térségében; Kovács Gyula: Göcsej gyümölcsészete. Nem idegen test egyik se. Kovács Gyula éppenséggel a Tündérkert-mozgalom megalapítója.

A képanyag rendkívül gazdag, Bogdán Csilla segített a szerzőnek a rajzok, képek kiválogatásában, gondozásában.

Gazdagok lettünk!

(Kortárs Kiadó, 2022)