Elképesztő, hátborzongatóan viszontagságos kaland történt velem: elfogyott otthon a gáztűzhely sütőjéhez használatos biztonsági gyufám. Az ócska nyugati világban egy valamirevaló kalandhoz ennél sokkal cifrább események és körülmények kellenek – hajótörést szenvedni az óceánon, és egy lakatlan szigetre vetődni; bambuszkalappal a fejünkön szafarira menni, és a dzsipben ülve átélni egy felbőszült elefántbika támadását; emberrablók karmai közé kerülni a perui hegyekben és hasonlók. Ám mi, a kies Pannónia lakói ennél sokkal gazdaságosabban, úgyszólván fillérekből kielégítjük a kalandvágyunkat, és bármiből képesek vagyunk megpróbáltatásokat kreálni. Például egy doboz gyufából.

A szokványos gyufáénál kétszer hosszabb és vastagabb szárú biztonsági gyufámat, amelyet kizárólag a sütő mély kialakítású szelepének meggyújtásához használok, még a kilencvenes évek végén vettem. Egy teli dobozban gyárilag negyvenöt szál lapul, és ezt a mennyiséget huszonnégy év alatt végeztem ki – ebből következtetni lehet otthoni sütési tevékenységem gyakoriságára… Az unalommal átjárt nyugati országokban ilyen helyzetben azt szokták csinálni, hogy lemennek a sarki boltba, és vásárolnak egy újabb dobozt. Annak idején én is pontosan így tettem.

Ám időközben fordult a világ. A sarki közértben nincs gyufa, a távolabbiban és a két buszmegállóra lévőben sincs. A lakásom környékén működő két trafikban szintén nem kapható. Három hete próbálkozom, hiába. A megfáradt, bár segíteni próbáló árusok elmagyarázzák: az ezredfordulóig minden dohánytermék a Hungarotabakhoz tartozott, de akkor ezt a fontos piaci területet, a gyufabizniszt is liberalizálták, hiszen a szabadság fontos, a szabadság jó. Hanem attól fogva képtelenség mindent megbízhatóan beszerezni. Az árut különböző, egymástól távol található lerakatokból kell összeszedni, az egyik fajtát innen, a másikat onnan, és húsz doboz gyufáért nem feltétlenül éri meg oda-vissza harminc kilométert autózni… Satöbbi, satöbbi.

Tehát állítólag az egész gond hátterében a piac felszabadítása áll – de kérem szépen, miféle szabadság az, ahol a saját pénzemen nem vásárolhatok egy doboz gyufát? A szabadság bonyolult, mondta egy filozófus. A szabadság dzsungelében élünk, tágas ketrecbe zárt rabok, mondom én.

*

Ha már hetek óta a gyufa körül pörgök, utánaolvastam itt-ott eme kiváló találmány történetének, amely sokkal gazdagabb és szórakoztatóbb, mint azt életem eddigi évtizedeiben gondoltam. (Az életnek általában bármely területe sokkal gazdagabb, mint ahogy azt mi képzeljük.) Például jogos nemzeti büszkeséggel szoktuk emlegetni, hogy a gyufát egy magyar férfiú találta fel, Irinyi János személyében. Ám ez így pontatlan. Az első dörzsgyufát John Walker angol vegyész alkotta meg 1827-ben, egy elődjének 1680-as(!) kísérletei alapján, és Lucifers néven kereskedelmi forgalomba is hozta. Ennek a változatnak hátránya az volt, hogy légmentesen kellett tárolni, a rendkívüli gyúlékonysága miatt. A mi Irinyi barátunk 1836-ban az első robbanásmentes biztonsági gyufát hozta létre, fenyőfa szálakkal.

Az első évtizedekben fehér foszfort használtak a gyufa gyártásához, és ez rengeteg munkás életébe került. A foszfor ugyanis az egyik legerősebb méreg. Tíz-tizenöt gyufaszálon található mennyisége képes kioltani egy felnőtt életét, különösen akkor, ha gyomorba kerül. A 19. század második felében sok gyilkosság történt úgy, hogy gyufafejeket gyúrtak tésztába, tarhonyába, és megetették az áldozattal. Nemkülönben rengeteg öngyilkosságot is gyufával követtek el. Csehovnál és Goncsarovnál olykor olvassuk, hogy X. Y. gyufát ivott, és meghalt. Ez úgy történt, hogy a fehér foszforos gyufaszálakat egy pohárka vízbe áztatták, és a szörnyű folyadékot felhajtották. (Befogott orral, mert a foszfor szaga rémes.) Egy bécsi vegyész, Anton Schrötter később felfedezte, hogy a levegőtől elzárt térben hevített fehér foszfor vörös foszforrá alakul, amely nem mérgező és kevésbé gyúlékony.

Zsille Gábor