(1932 június)

– Ez eddig tűrhetőnek hangzik. Kiről nem kérdeztelek?

– Nagyjából mindenkiről beszéltem.

– Volt az a srác a szomszédotokban, Norbi vagy ki, a vasutas.

– Robira gondolsz. A mozdonyvezetőre.

– Robi, persze. Remek fickó. Vele mi van?

– Vele? Hát, ha létezik tragédia…

– Meghalt?

– Rosszabb.

– Annál mi lehet rosszabb?

Nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését, de nem tudom megállni. Újabb kávéért emelem fel a kezem, és igyekszem a beszélgetés minden szavát megjegyezni.

– Robi remekül végezte a munkáját. El is ismerték. Megnősült, lett négy fia. Minden jól ment. A CFR is átvette.

– A román vasút?

– Az. Szóval minden jól ment addig, amíg ki nem rúgták úgy nyolcvan-kilencven társával együtt.

– Tömeges leépítés történt? A vasútnál? Hiszen ott jobban kell az ember, mint bárhol máshol.

– Ugye, hogy azt hinnéd? És mégsem. Még a Iorga-kormány idején történt.

– De Iorga már nincs kormányon.

– Az nem számít. A kirekesztő törvényei igenis élnek. Mert Robi és a többiek a sikertelen román nyelvvizsgájuk miatt kerültek utcára.

– Mégis hogy?

Erről hallottam már rémtörténeteket. Legszívesebben elővenném a jegyzetfüzetem, és az asztalukhoz telepednék – de nem hiszem, hogy jó szemmel néznék.

– Hát csak úgy. Nézd, ezek az emberek mindannyian húsz vagy harminc esztendeig voltak a vasút szolgálatában. Olyan posztokon, ahol a tökéletes nyelvtudás igazán nem szükséges. Magyar sem, román sem. Nem kell oklevél ahhoz, hogy belapátold a szenet a kazánba, elindítsd a mozdonyt, vagy éppen kezeld a váltót. Robi és társai megbízhatóságát pedig mindennél fényesebben bizonyítja az, hogy évtizedeken keresztül álltak a magyar vasút szolgálatában, amely, te is tudod, nagyon megválogatta embereit.

– Nem kétlem.

Én sem kétlem. Többektől hallottam karrierem során, hogy a legkomolyabb állami vállalat a vasút volt. De hát új állam, új hozzáállás.

– Szóval mindenkiben megvolt a jószándék, hogy az állam nyelvét megtanulja. De az idegölő és minden idejüket nagyon is igénybe vevő munkakörük, hát, megakadályozta őket ebben. Normális emberek nyilván nem kívánhatták tőlük, hogy akadémiai előadásokat tartsanak a mozdonyról vagy a fék mellől. Lényeg, hogy a nyelvvizsgán mindnyájan elbuktak.

– Mind?

– Igen, mind egy szálig. Robi maga mesélte, hogy az egyik fékezőtől a vizsgáztatóbizottság elnöke azt kérdezte, hogy mondják a gyöngytyúkot románul. Te tudod?

– Nem tudom. De hát én román vagyok. Igen, megtanultam magyarul a budapesti egyetemen, szerintem elég magas szinten, de honnan a csudából tudnám, hogy melyik tyúkot minek nevezitek? Orbitális baromság ilyen részletekbe belemenni, bárki részéről.

– Ugye, hogy így van? És azt tudod, hogy Decebál király mikor és hol lett öngyilkos?

– Nem igazán.

– Mert ez is kérdés volt ám a nyelvvizsgán.

Valahogyan, még nem tudom, hogyan, de be kell jutnom egy ilyen nyelvvizsgára. Szenzáció lesz. Mondjuk utána péppé ver a Vasgárda, de akkor is.

– Persze az agyonkínozott magyar vasutasok egy része a vizsga után rögtön felmérte, hogy itt nekik el kell bukni, mert kell a helyük másoknak. Tanácskoztak egy ügyvéddel, és kérvényt szerkesztettek, amelyben kérték a CFR vezérigazgatóságát, hogy helyezze őket betegállományba, az év lejártával pedig nyugdíjba. A CFR meghallgatta a vasutasok kérelmét, és leküldött ide, Nagyváradra egy nyugdíjbizottsági orvost.

– Ez legalább jó.

– Hát nem, nem annyira. A doktor egyenként megvizsgálta a vasutasokat. Hogy a vizsgálat eredménye mi volt, azt nem lehet tudni. De az tény, hogy a nyugdíjbizottság mindegyiknek visszadobta a kérvényét, és a következő héten mindnyájukat kidobta az állásából.

Azt hiszem, egy sört is kérek, ebből valami nagy történet alakulhat ki. Hátha neveket is megtudok.

– És ez jogszerű volt?

– Na várj csak. Robi és a többiek végső kétségbeesésükben perrel támadták meg a CFR-t. Rövid időn belül két fórumon megnyerték a pert. Csakhogy a semmitőszék formai hibák miatt elutasította az ügyüket. Ami azt jelenti, hogy még a lehetősége is megszűnt annak, hogy egy újabb perrel érvényt lehetett volna szerezni a szerencsétlen emberek törvényes követelésének.

– Hát ez borzasztó.

– Te mondod.

– De közben eltelt majd’ két év. Mit csinálnak Robiék?

– Ő speciel elköltözött a környékről, hogy hova, azt nem árulja el. Szégyelli, gondolom. Előtte a felesége elhagyta, vidékre költözött a szüleihez, s a fiúkat is vitte magával. Robit ritkán, havonta egyszer, ha látom. Le van rongyolódva, csontsovány, szakállas, kész csavargó lett belőle. Olyankor meghívom egy levesre, főzelékre, amire éppen futja. Nekem sem úgy megy a szekerem, mint régebben, de amikor ilyen esetekről hallok, összeteszem a kezem és hálát adok. Legutóbb azt mesélte, hogy eleinte kérvényeket adtak be a városhoz, majd a megyéhez, hogy valami kevés segélyt kaphassanak, de mindenünnen elutasították őket. Tehetetlenségében már koldulási engedélyt is kért Nagyvárad nemes városától, de ezt is elutasították.

– És?

– És hogy a királynak küldtek kérvényt a helyzetük rendezésére. Ha jól emlékszem, Valeriu Moga ügyvéd fogalmazta meg. Ismerős a név?

– Igen, ismerős. Nos, ha találkozol Robival, biztasd a gyakori imádkozásra. Az legalább nem árthat. És mi van a vörös bögyös lánnyal? A pék lányával?

Király Farkas