Lássuk be, Budapesthez nincs közel Sepsiszentgyörgy, még autóval sem, még akkor sem, ha kellemes az utazás. A közel tíz órás autóút most mégsem esett nehezemre. A járvány miatt évek óta nem jártam Erdélyben, amíg el nem értük a hegyvidéket, nem is gondoltam, hogy mennyire hiányzott ez a látvány. Itthon is kedves dombok között élek, de az erdélyi hegyek valahogy mégis másak, épp olyan érzés látni őket, mint a kárpátaljai hegyeket, mint a Kárpátokat. Megvagyok nélkülük, de a közelükben mintha kiüresedne a lelkem, minden tehertől mentesen csak nézem, hogy miféle csodát alkotott az Isten, amikor ezeket a hegyeket formálta. A csodálatos látvány akác- és bodzaillattal ölelt át, és így, közeledve az újabb évfordulóhoz, a trianoni döntés százkettedik évfordulójához, még erősebb bennem a szó: igazságtalanság. Erősen és hangosan kattog, mert felfoghatatlan és gonosz döntés született, és van benne valami szomorúan végleges. Olyan ez, amibe nem belenyugszik az ember, hanem beletörődik.

Aztán motoszkál egy furcsa otthon-érzés is. Sosem felejtem el, amikor évekkel ezelőtt jártam Székelyföldön, az volt az első alkalom, hogy nem volt honvágyam. Nem éreztem semminek a hiányát, otthon voltam, épp annyira, mint Kárpátalján, akkor még a szülőföldemen éltem. És továbbra is így maradt, bárhol járok-kelek, mindenhonnan haza vágyok, Szandára, már otthonom lett, kivéve Erdélyből, onnét sehová nem vágyok. Otthon voltam az úton, a rendezvényen, otthonos volt a lombok susogása, a méhek hatalmas rajzása, a hegyek ölelése. És idegen volt a megérkezés Budapestre. Távoli és rideg nekem a város, valami megfoghatatlan dolog hiányzik. Pedig csodálatosnak találom a fővárost, főleg este a Duna csendes ringatózását, az ezernyi fényt, az épületek remekeit, és mindennap hálás vagyok érte, hogy ennek a nemzetnek lehetek a tagja, de a nagy rohanás nem a sajátom. Póbáltam az elmémmel fotózni a tájat, az erdélyi hegyeket, mert a telefon nem azt adja vissza, amit szeretnék. A képek csak arra jók, hogy megmutassam őket másoknak, az érzést azonban nem képesek közvetíteni, hiszen csak kimerevített múlt a fénykép, de a gondolataimban a valóság maradt meg.

Arra is gondoltam útközben, hogy miként lehetett ezt a hatalmas országot igazgatni annak idején. Nem volt internet, sem telefon, sem autó, sem vonat. Micsoda hatalmas bizalom és hűség volt szükséges ahhoz, hogy működjenek a dolgok, hogy rend legyen. És arra is gondoltam az úton, hogy milyen volt az egyszerű emberek utazása, amikor lovon közlekedtek, vagy amikor gyalogszerrel indultak útnak. A történetekből tudjuk, hogy gyakran kértek szállást ott, ahol az utazókra esteledett, és kaptak is. Elég volt, amit kaptak, hideg víz a kútból, forró kenyér a kemencéből, ízletes bor a pincéből. Sem folyóvíz, sem kókuszbetétes matrac, sem nedvestörlő, mégis szép, egészséges emberek voltak. Persze, ez is nézőpont kérdése, lehet ezt úgy is nézni, hogy ápolatlan volt a lábuk és cserzett a bőrük, mert van most, aki jobb szereti a festéket, a mű dolgokat, a felpumpált barázdákat az arcon, és a mesterséges barnaságot. Én nem ilyen vagyok, én szépnek látom a régieket, és jónak is gondolom őket. Amikor ezeken a távoli utakon járok, kicsit megemlékezem róluk is. Olyankor rokonaim mind, akik valaha úton voltak, elérek a gyökerekhez, és azt érzem, hogy magamhoz ölelném az összes hegyet. Hatalmas szeretet árad szét bennem ilyenkor, és hála, legalább akkora, mint a hegyek, amiket, ha becsukom a szemem, tisztán látok, s amelyek otthonom lesznek örökké.

Lőrincz P. Gabriella