Gyógyító anyanyelv 2.: Kreatív írás és pszichodráma anyanyelven
Zsédely-Szabó Tímea esztéta, irodalmár, pszichológus, rendező az anyanyelvmegőrzésért dolgozik az Amerikai Egyesült Államokban és világszerte. Nemcsak az anyanyelven olvasást segíti azzal, hogy kézbe adja a szülőföld legújabb könyveit, hanem a kreatív írás és a pszichodráma eszközét is használja arra, hogy élményszerűvé tegye a magyar nyelv használatát. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.
Szilágy-Nagy Ildikó: Előfordul, hogy az ember hazai közegben nem az anyanyelvén ír szépirodalmat, és a fordítottjára is bőven van példa, hogy valaki nem anyanyelvi közegben kezdi kreatív írásra használni az anyanyelvet, holott előtte nem voltak írói, költői ambíciói. Mit jelent a szórványmagyarságban élőknek az anyanyelvi kreatív írás?
Zsédely-Szabó Tímea: Tudjuk mindannyian, hogy mennyire sok emigráns magára van hagyva külföldön, sokszor a gyerekek ugyanúgy, mint a felnőttek, akik kétségekkel, téveszmékkel, traumatikus emlékekkel küzdenek. Ezzel szemben az igazi fegyver a közösség, a kultúra, a nyelv ereje, a közös térben alkotás. Tapasztalatom szerint a magyarul író gyermek vagy felnőtt az emigrációban a legpontosabb emlékező, történetíró, aki képes újrafogalmazni több generáció széttöredezett érzéseit, a magányos menekülőből boldog mesélőt formálni. Az anyanyelvmegőrző programunk egy angol mondatban összegzett célkitűzése – Let your Hungarian creativity come alive! – egy közös és tudatosmegállapodás közöttünk, hogy mindenképpen meg kell találni azt a módszert, amellyel sikerül megtartani a magyar nyelv iránti érdeklődést. (Rá lehet keresni a Facebook–oldalunkra vagy a honlapukra) Egyre inkább kedvet kapnak az emberek ahhoz, hogy új, játékcentrikus, élményközpontú módszereket tanuljanak, ezért tartunk ma már többen a Magyar Studies of America Iskolának külön online kreatív foglalkozásokat is, amellyel nem csak a gyerekek magyar szókincsét fejleszthetjük, de bizonyos motivációs technikákat is kipróbálhatnak a jelentkezők, mint a kreatív írás. Amikor utazunk egyik városból a másikba, egyik közösségtől a másikig, nagyon eltérő történelmi, nyelvi, társadalmi helyzettel és sok-sok érzelmi mintával találkozunk, még úgy is, hogy mindannyiunk öröksége a magyar nyelv. Egységes válaszok helyett egyre bővülő kérdések jönnek szembe. Könnyen érezhetjük, hogy idegenek lettünk, amolyan érdeklődő turisták egy bábeli zűrzavartól hangos közös területen. Aztán végül valahogy mégis kitisztul a fejünk. Rájövünk, hogy éppen az volt ennek az utazásnak is a lényege, mint az összes többinek, amiért minden ember útra kel, hogy megismerje a tőle különbözőt. Ugyanis ennek a különbségnek a megértése képes csak eljuttatni az embert ahhoz az önmaga számára értékes felismeréshez, hogy a kivándorlás egy változó nyelvi tapasztalat az anyanyelvünkről. A kivándorlás izgalmas bolyongás, nyelvi kaland, folytonos párbeszéd a magyar anyanyelvvel, amely pontosan ugyanúgy változik, ahogy mi magunk a helyszínek között. A kreatív íráson ezt a változást is nyomon lehet követni, többek között azt is, hogy a magyar nyelv maga hogyan képes az identitásunk biztonságos kerete is lenni, nem csupán a traumáink hordozója.
SzNI: Pszichológusként pszichodrámát is tartasz magyar nyelven. Mivel ad többet az, ha valaki egy-egy terápiás jellegű foglalkozáson anyanyelvén vehet részt?
ZsSzT: Talán a legelső fontos dolog annak megfogalmazása a magunk számára, hogy egy külföldi országban, ahol nem kell használnunk az anyanyelvünket, miért ragaszkodunk mégis ahhoz, hogy – nevezzük „hobbinak”, vagyis plusztevékenységnek, amit a saját szórakoztatásunkra használunk – kitartóan napról napra felépítsünk köré elfoglaltságokat, közösségi programokat, magántevékenységeket (olvasás, naplóírás, pszichodráma stb.), egyszóval megtartsuk, akkor is, ha nem mindig praktikus. Több nyelven élni, gyereket nevelni, pláne alkotni (írni, tanítani, rendezni, színészeknek szerepelni) ugyanis nem mindig praktikus. Legalábbis nem a legkönnyebben és leggördülékenyebben „lezavarható” életformát adja. Ismétlésekre, magyarázatokra, értelmezésekre kényszerít, időigényes és sok türelmet követel. Ezzel általában mindenki gyorsan szembesül, aki valamiért mégis ragaszkodik ehhez a nem túl praktikusnak titulálható megoldáshoz. A valamiért sokféle dolog lehet, de természetesen a legösztönösebb válasz (önmagunknak is) az, hogy a gyökereket táplálni elengedhetetlen ahhoz, hogy szárnyakat is növesszünk, hogy virág, majd termés is legyen végül a száron. A gyökereink táptalajának az egyik legelemibb összetevője az anyanyelv, az az érzelmileg és szellemileg kapott természetes környezet, ahonnan minden más is érkezett és kialakította az identitásunkat. Amikor ezt tudatosítjuk, vagyis mindenek ellenére mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy az anyanyelvünk használatát beépítsük a hétköznapokba, akkor találkozunk a következő fontos kérdéssel: ki másnak fontos ez ugyanannyira, mint nekünk? Közös a problémám és a választásom másokkal vagy egyedül maradtam a saját valamiértemmel? Sajnos mára a játéktér, az élettér egyre zajosabb, a pontos olvasó is egyre magányosabb, a téveszmékkel vívott mindennapos küzdelmek egyre kevesebb időt hagynak az embereknek a törődésre, az emigrációs identitásunk egyéni történetének megértésére a félreértelmezések helyett. A kreatív közös terek is eltűnnek az önmagunkkal való szelíd és pontos időtöltéssel együtt. Hagyjuk elűzni a történeteinket, hagyjuk széttöredezni az emlékeinket, magára hagyjuk a könyveinket, hogy a Facebookon vagy más fogyasztói médiafelületen a pontatlanság élvezetébe meneküljünk. Azt gondoljuk, mi már – mint a legvagányabb emigránsok – mindent (vagy sok mindent) tudunk a menekülésről. Amikor egy magyar nyelven zajló pszichodráma-foglalkozáson „valami történik bennünk”, a menekülés helyett az elidőző emlékezést és énteremtést választjuk. Jobban ragaszkodunk önmagunk pontos történeteihez. Hirtelen őszintébben kezdjük szeretni az anyanyelvünket, a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, hiszen ugyanolyan ártatlan és védtelen, mint azok az első generációs gyerekek, akik idegenben születnek. A magyar nyelv és a kultúra nem hibás semmiért. Mi tesszük áldozattá azáltal, hogy magunkat áldozatként definiáljuk. Azáltal, hogy száműzött, hontalan menekülőként látjuk és mutatjuk magunkat. Pedig akinek nyelve és kultúrája van, az nem lehet hontalan. „Nyelvében él a nemzet” (Széchenyi), hallottuk olyan sokat, olyan sokféleképpen. Közösségi felelősségvállalás nélkül az anyanyelv megőrzése nagyon magányos tevékenység. A segítő közösség megteremtése elengedhetetlen – a magyar nyelvű pszichodráma csoportos tevékenység révén ehhez a lelki képességhez visz közelebb, az egészséges kapcsolódást tanítja, ezáltal pedig gyógyít, lényegében a legtisztább és legobjektívebb módon, előítéletek nélkül képes összekötni bennünket egy idegen országban. Az anyanyelv mint közösségi érték pszichológiai értelemben a családi értékrendhez van közel, annak minden előnyével és hátrányával. Egyik gyógyítja a másikat. Talán ezért sem tudjuk elkerülni egy pszichodráma alatt, hogy érzelmi viharok és felkavaró gondolatok nélkül töprengjünk azon, hogyan tudnánk a saját anyanyelvi közösségeinket valódi segítő és hatékony közösségekké fejleszteni. A nyelvi és érzelmi sebekre közösségi értelemben ez az egyedüli gyógyír, az önmagunkkal szemben is megteremtett szolidaritás. A szellemi és kulturális értékeink átmentéséről nem is beszélve.
A magyar nyelvű foglalkozásokról itt olvashat:
A KOMA – KOrtárs MAgyar irodalom nemzetközi könyvklub Facebook-oldala:
A Független Magyar Kultúra Nemzetközi Mozgalmát (AbsoLUTE Movement HUN) itt lehet támogatni: