Zsédely-Szabó Tímea esztéta, irodalmár, pszichológus, rendező több mint egy évtizede dolgozik az anyanyelvmegőrzésért az Amerikai Egyesült Államokban, és az utóbbi időben világszerte. Vajon mit jelent az anyanyelv a szórványmagyarság tagjainak, és milyen mentálhigiénés vonatkozása van az anyanyelv megőrzésének? – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Az anyanyelvet a levegőhöz hasonló közegnek gondolom: átlátszó, és csak akkor vesszük észre hiányát, amikor közeget váltunk. Mi történik egy szórványmagyarságban élő magyar nyelvével, amikor nem anyanyelvi közegben él? Mi a tétje annak, hogyan őrizzük meg az anyanyelvet?

Zsédely-Szabó Tímea: Újra és újra meg kell fogalmazni magunknak, mi a (jelenlegi) viszonyunk a kivándorláshoz. Mit jelent vinni magunkkal nemcsak a magyar nyelvet, de a motivációt, az értelmezést, az empátiát is, az értelmét az anyanyelvmegőrzésnek. Még húsbavágóbb az a feladat, amikor a szülők vagy nagyszülők anyanyelvén kell majd megszólalni a külföldön született gyermeknek vagy unokának. Vajon mennyire valósnak érzik ők a nyelvi problémát, mennyire érzik a nyelvi feladatot sokkal inkább autentikusnak, mint a kivándorlásban megtanult nyelvet élesben használni. Arra jutottam, hogy a tét bizony nagyon nagy: hogyan tudunk a kivándorlás helyzetében megtartott vagy megtanult nyelvből folytonos otthonosságot varázsolni úgy, hogy a körülöttünk élők számára – attól függően, milyen mélységben érdekli őket a magyar nyelv és kultúra – a „nyelvi kaland” kényelmes és izgalmas legyen, nem pedig unalmas vagy nyögvenyelős. Vonatkozik ez a gyermekeinkre, a hozzátartozóinkra, a barátainkra, idegenekre, de olykor még saját magunkra is.

SzNI: Mi inspirált arra, hogy küldetésednek tekintsd, hogy segíts a magyar nyelv megőrzésében?

ZsSzT: Akkor született meg bennem az elhatározás 2008-ban, hogy belevágok egy magyar könyvesbolt mint magyar kulturális menedékhely üzleti tevékenységbe New York-ban, amikor megütött a felismerés, hogy egy állandóan frissülő magyar könyvkészlet nélküli emigráns olyan, mint egy kitaszított, hontalan száműzött: kétségbeesett és tehetetlen vagy közömbösségével felejtésre ítélt. Pontosan tudtam, hogy a felejtés veszélyes és embertelen lehet. A könyvek, az anyanyelven olvasott könyvek pedig leginkább a legszelídebb, de mégis felfegyverzett testőrei a kulturális és morális emlékezésnek. Aztán idegenben egyre inkább arra eszméltem rá, hogy az emigráció megtanít minket egyfajta pontosságra, a magyar nyelv és identitás pontos és tudatos használatára. Arra, hogy muszáj az olvasott dolgok minden betűjét a megfelelő sorrendben és a leghitelesebb kontextusban megérteni, ráadásul a felejtés ellenében. Arra, hogy a félreértéseket és félreértelmezéseket a téveszmék szülik és a pontatlanság, a törődés hiánya. Tudjuk-e, hogy az a valódi téveszme, hogy a magyar nyelv értéktelen, mert kevesen beszélik, vagy az, hogy ártalmas lehet egy gyereknek, ha több nyelven tanítják egyszerre beszélni, írni és olvasni? Talán jobban kellene hinni Vekerdy Tamásnak: „Az olvasás – ha élvezetet okoz – segít élni. Átélni és túlélni is.” Ha pontosan olvassuk ezeket a sorokat, akkor rájövünk, ezek mindannyiunkra vonatkoznak, az emigránsokra is, az emigránsok gyermekeire is, sőt azok gyermekeire is. Ahogy az indiánok mondják bölcsen: az anyanyelvet legalább hét generáción keresztül kell megtartani ahhoz, hogy ugyanúgy megvédje az egyént a pusztulástól, mint az indián nagymama hétrétegű szoknyájának tapasztalata (szimbolikusan) a törzset a veszélyektől.

SzNI: Miben segít az anyanyelv megőrzése? Hogyan épül fel a terápiás hatása a hétköznapokban?

ZsSzT: Az emberi léleknek szüksége van a mesékre ahhoz, hogy megértse és megérezze önmagát. A saját identitásunk természetes velejárója, hogy történetekben meséljük el, kik vagyunk. Ezt meg lehet tenni bármilyen nyelven – mondanák a könnyebb megoldásokra törekvő laikusok. Valóban, lehet történeteket elmondani bárhogyan, de legtöbbször mégis a nem akárhogyan számít a legjobbnak. A lélek ugyanis az anyanyelven keresztül a legőszintébb. Legalábbis a legőszintébben szól, hiszen több generáció lélekjelenlétét sűríti egybe, egyszeribe, egységbe, közös egyezségbe – és sorolhatnánk még a közös gyökerekből fakadó árnyalatokat. Mindez természetesen a legtöbb esetben tudattalan egyezség köztünk, magyarul beszélők között, hogy a nem akárhogyan fontosabbá válik, mint a bárhogyan. – Szeretném elmesélni, hogyan lettem gazdagabb egy lakota indián által a saját anyanyelvem fontosságának újra megértésében. Egyszer egy amerikai magyarok által szervezett eseményen egy heted generációs gyógyító lakota indián mesélt a saját törzsének nyelvi, spirituális és történelmi hagyományairól. Mielőtt bármibe is belekezdett volna, lakota nyelven üdvözölt minket és gyógynövény füsttel tisztította meg a közös kört, amit alkottunk. Hasonló módon búcsúzott el és adta áldását ránk és a magyar nyelvre úgy, hogy kihangsúlyozta, a lakota nyelvben nincs szó a vallásra. Az áldás a nyelv energiájából jön, hiszen lélektől lélekig járja át a köztünk lévő teret. Ez a lakota indiánoknál egyértelmű igazság, ahogyan az is, hogy a fák igazából olyanok, mint az emberek, tiszteletet érdemelnek, ahogyan szerintük a legfontosabb az ember számára a víz és a szabadság, nem az anyagi felhalmozás. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok, nemcsak azért, mert a körülöttem ülő magyarul beszélő társaim hasonló módon örömmel lélegezték be a lakota indián bölcsességeit, vagy mert amiről szó volt, az nekem is mély meggyőződésem (hogy ezeknek a bölcsességeknek az újrafelfedezése a nyugati társadalmak számára a gyógyír lenne), hanem legfőképp azért, mert minden egyes tárgyi, lélekbeli és szellemi tapasztalathoz egy-egy nyelvi tapasztalat társult. Számomra mindannyian így létezünk önmagunkkal biztonságban, az anyanyelvünkkel egységben, amikor a nyelvben és a világban egyszerre érezzük otthon magunkat. Ez a lakota indián magától értődőnek vette, hogy körben ülünk, hiszen a nők szoknyája is köralakú, hiszen az indián hagyományban hét (!) generáció vagyis hét kör számít biztonságosnak ahhoz, hogy megmaradjon egy törzs és vele együtt a nyelv is. Azonnal arra gondoltam, milyen fontos lenne mindannyiunknak megérteni, hogy a hétszeresen tágas kör valóban megtart minket. Milyen fontos lenne belátni és hirdetni, hogy a nyelv biztonságot tud adni a léleknek, hogy a történeteink tiszták és egészségesek maradjanak. Beszélni csak úgy tudunk, ha ki- és belélegzünk – másképp szólva ki- és belélekzünk. Amikor beszélgetünk, akkor foglalkozunk egymás lelkével, hiszen egy légtérbe (lélektérbe) kerülünk egymással. A sok-sok tanító mesén keresztül, amit ettől a lakota indiántól kaptunk – arról, hogy tanuljunk meg kilélegezni (elengedni) és belélegezni (elfogadni) a saját anyanyelvünk értékeit is tudatosítva – az volt a legmegindítóbb, ahogy ez a közös összejövetel zárult. Ugyanis ennek a történelmi traumák által sújtott nyelvnek és kultúrának (lakota) a képviselője nemhogy rendíthetetlenül tanítja, terjeszti, tiszteli, szereti ezt a nyelvet és kultúrát, hiszen a sajátjának érzi, de az életben- vagy lélekbenmaradás egyetlen megoldását látja az anyanyelv megőrzésében. Számára az emberi bölcsességünk hatékonysága mérhető abban, hogy belátjuk-e, milyen mértékben képes az anyanyelv biztonságosan hordozni önmagunkat generációkon keresztül. Ez az ember lakota nyelviskolákat hoz létre a hegyekben élő törzsek körében, hogy védje a fiatal generációt a városi gyorséttermek és amerikai uniformizált kultúra identitásromboló hatásától. Ugyanis szerinte az anyanyelvvel való békében létezés képes tisztítani a külvilágból jövő mérgezett levegőt, lenyugtatni a felzaklatott lelket, rendbe hozni az összezavart elméket is. Ez a hetedgenerációs lakota gyógyító indián a következőképpen összegezte a tanulságokat: mindannyian egy törzzsé válunk akkor, amikor megértjük, hogy a saját anyanyelvünk megőrzése és gyakorlása a másik ember elfogadásának alfája és ómegája.