Minden háztartásban van egy konyhaszekrény, nincs ebben semmi különös. Ma is magam előtt látom. Felső, üvegezett részen bögrék és poharak sorakoztak. Bal szélen hosszú ajtó, amit ha kinyitottam, friss kenyérillat áradt szét az apró konyhában. – Felül kenyér, alul tálak. Mosogató-, dagasztó-, gyúrótál. A kétajtós alsó részben fazekak álltak katonás rendben, a jobb oldali kicsiny ajtó pedig cukrot és sót rejtett. Ám a szekrény legérdekesebb része a középső volt, három fiókkal. A legalsóban kanalak, villák, kések rendszertelenül egymásra pakolva. Ez valójában semmit nem jelentett, bár tudtam, hogy mama csak alumínium kanállal eszik, villával szinte semmit, mert a kanál alkalmas a leves és a második elfogyasztásához is. Papónak (mert nagyapát így hívtam) külön villája és kanala volt. Mama mindig ezt tette elé étkezéskor, azt mondta, hogy azt a kanalat még a katonaságból hozta, Tarpáról, ugyanis ott katonáskodott. Nem értettem, miért kellett ezt kihangsúlyozni, hiszen nekem gyermekségemben ez semmit nem jelentett. Mondták ugyan, hogy az egy magyarországi falu, de én akkor még azt hittem, én is Magyarországon élek, csak van néhány orosz lakója a városnak. A középső fiókban mindenféle méretű és formájú fakanál lapult, nem is nagyon keltette föl érdeklődésem. Ám a harmadik, legfölső fiók maga volt a kincsek tárháza. Amikor kis sámlira állva néztem bele, régi pénzérmék, gombok, fűzők, csavarok, fényképek bújtak elő. Naponta többször is keresgéltem itt. Mama gyakran veszekedett velem („ne kapargass már abban a fiókban, nincs ott semmi”), én mégis mindig találtam valamit. Talán az illat, talán egy régi kép, ahol papó nem volt kövér, ősz és öreg, hanem nagyon csinos fiatalember, akiről el sem hittem, hogy ő az. Talán csak azért nézelődtem, mert tiltották és természetemből kifolyólag kíváncsi voltam és szabályszegő. Nem tudom. Néha nem is vittem a szekrény elé a sámlit, hanem lábujjhegyezve tapogattam a fiók tartalmát és húztam ki belőle egymás után az érdekes kacatokat. Aztán vége lett. A régi szekrény még ugyanott áll, de én már több évtizede nem jártam abban a konyhában. Egykori gazdái már nem élnek, nekem új konyhabútorom van, nem is hasonlít arra a régire. De ha a kisfiam néha szeretett volna turkálni a fiókjában, megengedtem neki, még ha nyelvemen is volt a szó, hogy nincs benne semmi, visszaszívtam a gondolatot, mert tudtam, számára ott kincsek lapulnak. Azóta már az én gyermekem is felnőtt, s lehet, egyszer az unokám keres majd kincseket a nagymama fiókjában.

Lőrincz P. Gabriella