Te mire szoktál gondolni elalvás előtt?

Semmire. Leteszem a fejem, és már alszom is.

De azt a semmit hogyan kell elképzelnem? Mit látsz magad előtt olyankor?

Mondom, hogy semmit. Semmit nem látok.

És azt hogyan kell csinálni? Hogyan kell semmit látni?

A semmit nem látjuk, éppen ez a lényege, hogy nem látunk semmit, miért nem érted, jaj.

Hát azért, mert én mindig képeket látok. Sok képet, sorjáznak előttem, úgy, mint nappal, csak mégis máshogy.

Na, ezért nem tudsz elaludni esténként. Semmire ne gondolj, ne láss képeket, hagyd a csudába az emlékeidet, fordítsd el a kapcsolódat magadban, csúzlizd ki a lámpát, és aludj.

Ha az olyan könnyen menne…

Ha becsukom a szemem, a látásom kikapcsol ugyan, de belül ugyanúgy megy a film. Mert már én is tudom, hogy ez nem jó, a semmit kell látnom (de most mit csináljak, ha bennem nincs végük a filmeknek, nincs záróra, nem húzzák össze a függönyöket soha?), ami nem megy, így megpróbálok feladatokat adni magamnak: ha ezekre figyelek, talán elterelem a gondolataimat egy békésebb játszótérre, kikapcsolom a napi nyűgöket, és belealszom.

A minap például azt játszottam, hogy bizonyos meghatározó helyszínekhez illatokat kell párosítanom. Korai helyszínekkel kezdtem, amelyekre mostanában ritkábban emlékszem vissza, annyira leköt a jelen, a nyomorult hírek, az aktuális rettegések sora. A gyerekkori helyszíneimre gondoltam vissza. Igazából mindegy, honnan kezdjük, hová megyünk, de nem akartam a cefreszagú kocsmák, pályaudvarok, vonatok, csikkszagú házibulik és egyéb felnőttkori helyszínek odőrjén elmerengeni, így olyan korszakomat választottam, ami tele volt finomsággal, maroknyi holdporral még. Jó, a későbbi is tele volt sokszor, de elalvás előtt a megbízhatóan régbe szeretek inkább visszabújni.

A Duna-parti, hétvégi nyaralónkban a meggyleves, a meggyszörp illata. A parton nyershalszag, pici mocsárszaggal. Az is jó volt ám! A stégek korhadó fapallóinak illata. A halsütöde avas olajszaga. Imádtam!

Aztán nagymamánál Eti néni fánkjának illata. Eti néniék nagyszüleim kártyapartnerei voltak, rendszeresen összeültek, amiben a legjobb az volt, hogy Eti néni mindig frissen sült fánkkal érkezett. Sok fánkkal. A világ legjobb fánkjaival. És nagyon szép fülbevalói voltak, emlékszem, valamint hófehér haja. Törekedtem arra, hogy mind én egyem meg a sok finom fánkot, de sajnos igazságosan el kellett osztani. Ez egyáltalán nem volt jó. Eti néninek nem voltak gyerekei, talán ezért ragaszkodott az igazságossághoz. Ha lettek volna, biztos eleve többet kapok, mert tudta volna, hogy a gyerekeknek így jár. Igaz, nagyapa sokszor a maga részét is nekem adta, mert a cukra. Pedig semmi baja nem volt sosem a vércukorszintjének, de ezt csak később tudtam meg.

Megannyi illat vett körül, megannyi helyszínen. A közeli erdő tilalmas részének titokszaga, de oda nem volt szabad menni, mert még csontvázakat is találhatunk. Csontvázat sosem találtunk azon a részen, csak tengersok szemetet, meg egyszer egy halott macskát. A táblakréta szaga az ujjamon. A kispárna gyereknyálszaga. Az óvodai daduska szigorú kartonruhaszaga. Keménykötésű, marcona asszony volt, sok gyereknek megkeserítette az életét.

Szagokból, illatokból testté vált köveken ugráltam gyerekkorom bővizű patakja felett, egyenesen az álomösvény felé, ami abban az erdőben van, amelyet éjszakánként magamnak rajzolok meg.

Semmit – nem tudok látni. Azt még mindig nem. De ez a sok kis valami, ez a temérdek tünékeny pici láng bevilágítja az éjszakáimat.

Mirtse Zsuzsa