Évekkel ezelőtt rabja lettem egy butuska játéknak. Jurassic World a neve, eleinte a kisfiamnak segítettem benne, aztán ő kinőtte, én meg benne ragadtam. Dinoszauruszokat kell keltetni, fejleszteni, etetni, fuzionálni, és persze igen izgalmas és hangos csatákat vívni velük. A húsevők – értelemszerűen – veszélyesek a növényevőkre, a levegőég teremtményei pediglen a krokodilszerű alkalmatosságokra, mely utóbbiak húsevőkkel táplálkoznak, előbbiekre viszont a növényevők jelentenek veszélyt, Isten nagyobb dicsőségére (és számomra értelmezhetetlen módon). Szóval teljes a körforgás, a csatákban exponenciálisan növekvő számok is befigyelnek, ezért elég sokat kell matekozni és fejszámolni is, írtam már róla, hogy ha valami, akkor talán ez segít elkerülni Alzheimer doktor maradandó és fájdalmas (de mindennap újnak tűnő!) látogatását eccermajd.
Persze, vannak vadhajtások ebben a héroszi játszásban, amit művelek: bizonyos időpontokban jelen/online kell lenni, mert új heti küldetések jelennek meg (például péntek délutánonként), és ha annak nem látunk egyből neki, bizony esélyünk sincs megszerezni a dollárokat és a DNS-eket… aztán reklámokat kell nézni (szégyen, de így van, meg hát azért is adnak 50 DNS-t…), és nonstop küzdeni kell a világszerte szintén ezzel a játékkal játszó nyolcévesekkel (vagy az apukájukkal, ugye…).
Eszembe is jut ezenmód egyik barátom, akinek – mint egy pszichológusnak – vallottam e szenvedélyemről, mire ő elmesélte, hogy anno ő is játszott valami légiós játékkal, és csak akkor vette észre magán, hogy nagy a baj, midőn hajnali háromra húzott órát, mivel (amerikai játék volt, időeltolódás, miegymás) akkorra esett a légiók megetetésének rutinszerűen elvégzendő és kevésbé izgalmas, viszont a játék folytat(ód)ása miatt elengedhetetlen feladata.
Én is aggódom nemegyszer a mentális egészségemért, de olyankor jön egy heti csellendzs, és hát játszani kell, ha akar az ember, ha nem (akar lemaradni).
Így történhetik meg az, hogy néha bizony még a munkahelyi üresjáratokban is lenyomok egy-egy meccset – kábé két perc az egész, szóval ennyi egy pisiszünet, azt meg tartogatom, ezzel is (dupla haszon) edzek az öregkorra.
Itt most bevezetek egy másik szálat, de látni fogják, hogy szépen és párkamód egybefonom ám a két fonált, csak ne legyenek olyan türelmetlenek!
Szóval: ugyane munkahelyen néha zenét is szoktam hallgatni. Halkan, csöndben, meditációs zenét, egyrészt hogy ne robbanjon fel az agyam, másrészt hogy nehogy az agyam felrobbanjon, meg persze segít a koncentrálásban is.
Van hozzá egy helyes kis hangfalam, mert telefonról nem adja ki olyan szépen, mint ezen a kínai csodán, ami ugyan serceg és rút, de legalább mikor bekapcsolom, az egész háztömb hallja a köszöntőszignált, amit egy kedves női hangú, kínai nyelvezetű köszöntés is követ üvöltve. (Temun vettem, ti, leányok, ne tegyétek.) No de onnan kezdve össze van kötve, s amit a telefonom játszand hangzásilag, azt a hangfal azonmód kiadja szépen a nagyvilágnak számára, bámulatos, hol tart manapság a hangtechnika!  
Történt még pár éve, hogy új kolléga érkezett a céghez, és hát milyen az ember, szeret felvágni, hogy milyen kifinomult, művelt emberfő ő (meg régebb óta is ehelyütt dolgozik), ezért aztán sűrűn (és fickósan unatkozva) jazzt és klasszikus zenét hallgattam naphosszat, lássa csak, hogy nem rapmetállal gurigázok, hogy nekem az összöléshez és a pontosításhoz magasch minőschégű zenék hallgatására van szükségem, snoblesse oblige.
Hát így kornyadoztunk vala egy hóttidőnek érzett péntek délután, finom jazzmelódia-futamokat hallgatva (bár szerintem mindketten arra gondoltunk, hogy csak összevissza megfújnak, lefognak, leütnek, megpendítenek különféle hangokat, ami éppen eszükbe jut, és ebből áll össze a tökéletesen élvezhetetlen muzsika), midőn kis játékom diszkréten figyelmeztetett, hogy nemsokára kezdődik a hétvégi cselendzs, ráadásul olyan jutalomért, amire évek óta gyúrtam, szóval tudtam: lépni kell. (Nyilván más is gyúr rá, és ha az elején lemaradok, kizárt, hogy vasárnap estére meglesz.) Pártucatnyi küzdelem várt rám, és nem várhatott tovább.
Így hát diszkréten közöltem a kollégámmal, mintha mosdóba kellene mennem, hogy mosdóba kell mennem, azzal átmentem egy másik szobába kis telefonommal, hogy nyugodtan lenyomhassak néhány küzdelmet, úgyismint csatát. Igencsak belejöttem, de büszkén mondhatom: mindegyiket megnyertem, mindeneket lemészároltam. (Itt szeretném felelősségem teljes tudatában elmondani, hogy ennek a játéknak minden bizonnyal én vagyok a titkos nagymestere világszerte – olyan magas szinten vagyok benne, hogy új meg új kihívásokat kell találjanak nekem a készítők, nehogy elunjam magam. Khm: ugyanitt eladó jó pénzért ez a csodálatos státusz, mert már szörnyen meguntam, az az igazság, csak hát ugye az elsőség kötelez, mit szólnának a nyolcévesek, ha nem látnák virtuálban a nagymestert naponta küzdeni?! Gondolni kell, kérem, a jövő generációkra!)
Kis idő múlva aztán visszatértem helyes szobácskánkba, és ekkor következett a meglepi: újonnan érkezett kollégám arcán őszinte döbbenet és (ugyanakkor kicsikét értetlenkedő) elismerés tükröződött.
Micsoda gót metált hallgatsz te?!, kérdezte ájult csodálattal a hangjában. Soha még ilyen zenét nem hallottam, de még csak ehhez hasonlót sem!
Az történt ugyanis, hogy kis hangfalamat, melyen a játék elkezdéséig csöndes jazz kornyikált, a közös szobánkban felejtettem, és csak a telefonomat vittem magammal… viszont mikor a játék elindult, a dinoszauruszok üvöltésekkel, hörgésekkel, halálsikolyokkal és vinnyogó, elhaló nyüszítésekkel és elhalálozásokkal felütött hangjait sugározta kollégám fülébe, akinek természetesen eszébe sem jutott, hogy ez valami hülye játék (hiszen milyen komoly ember volnék, ugye, ki sem néznek belőlem ilyesmit), tehát szükségképpen azt kellett gondolnia, hogy ez bizony csak valami általa még csak nem is ismert zene/műfaj/zsanr (!) lehet… (Csak halkan – és hálásan – jegyzem meg, milyen nagy szerencse, hogy például nem Pornhub-függő vagyok, és nem azt kellett szegény kollégának végighallgatnia… mert azt nehezen lehetett volna bármilyen zenének elhazudni.)
Legjobb védekezés a támadás, ha nem tudsz tenni ellene, állj az élére, meg ehhez hasonló életparancsolatok és bölcsességek futottak át az agyamon, midőn szigorúan és enyhe becsmérléssel ránéztem, és azt mondtam neki: Hát igen… fura ízlésem van, az már eccer bizonyos… de meg kell mondanom, kicsikét csodálkozom rajtad, amiért nem ismered ezt a fajta ancient animal metált… Na hagyd csak, majd hozok neked pár albumot… egyébként tetszett? Öööö… hát…, mondta ő buta fejjel, nem.
Akkor talán hallgassunk ismét jazzt, lettem hirtelen nagyvonalú… és így történt, hogy azóta mindketten jazzmérgezést, aztán meg jazzsztrókot kaptunk (de a ződ dinómundér becsülete megmaradt, jelentemalássan!), és úgy élünk boldogan, míg csak meg nem halunk.

Nagy Koppány Zsolt