Kimegyek a kertbe imádkozni, ott szoktam, az északi kőfalnál, édesapám rózsabokra előtt. Emlékszem, amikor hozzám került ez a bokor a testvéreivel együtt, fogalmam sem volt arról, hogyan kell metszeni, mit kell csinálni velük, hogyan kell jól gondozni, gondoskodni róluk. Kiástuk őket földlabdával együtt, jó helyeket kerestem nekik a parányi kertben – és azt gondoltam, velük együtt apa is ideköltözött.

Kimegyek imádkozni, mert kevés a két karom, pedig át tudom ám hordani a hegyet is a másik oldalra, de az nem mindig elég. Beszélek magam elé, a falhoz, a rózsabokorhoz, megköszönöm naponta, hogy élhetek, és hogy élhetnek azok is, akiknek azt köszönhetem, hogy olyan vagyok, amilyen. Hogy olyan lehetek, amilyen. Hogy a tenyerükön hordoznak, amikor nem ér le a lábam a földig, hogy velem vannak, hogy megélhetem a csendemet mellettük, ha arra van szükségem. Hogy elviselnek, amikor izé vagyok, akkor is. Elhitették velem, hogy erős a szárnyam, és bárhová fel tudok repülni, ha akarok.

Megköszönöm azoknak a jelenlétét is, akik rosszul bántak velem, akik nem tudtak megszeretni, elfogadni, megemészteni. Akiknek a gombócom megállt a torkukban. Akik sosem láttak rendesen, tisztán. Akik hátat fordítottak nekem. Nem mosok tisztára vétkeket, nem vasalok ki gyűrődéseket, de tudjak könnyű szívvel gondolni rájuk. Ezt teszem. Megköszönöm nekik is, hogy olyan lettem, amilyen.

Apa szakkönyveket is beszerzett, ha valamivel foglalkozni kezdett, annak mindig a mélyére ásott. A kedvencem egy kicsi, szinte négyzet alakú, vaskos könyvecske volt. Annak alapján tanulgattam a rózsák nevét. Van, amit még ma is felismerek, de a metszést annak idején nem tanultam meg, mert apa úgysem engedte volna meg nekem. Aztán, hogy magamra maradtam rózsáival, meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ezt a mágikus tevékenységet is meg kell tanulnom. Nem sikerült elrontanom egyiket sem, ma már bátrabban nyesek tavasszal, formázom őket, mert hajlamosak az ég felé nőni, aztán még kidőlnének valamilyen irányba. Ontják a virágokat tavasztól késő őszig; van, hogy már zúzmarás minden, de még olyankor is nyílik egy-kettő, dacolva faggyal, téllel. Az utolsót mindig le szoktam fényképezni, mintha azzal át tudnám menteni a tavaszba.

Ezt a metszést kellene megtanulnom a mindennapjaimban is. Hogy észrevegyem azt a pontot, ahonnan már nem az ég felé nő valami, hanem el akar dőlni, és akkor, na, akkor merjem időben visszavágni, lecsípni a fölösleget, szabályozni, irányítani, merre s meddig tovább. Megkeresni azt a formát, amelyben szépen fejlődhet, és amelyben biztosíthatom a megmaradását, épségét.

Még nem vagyok ilyen ügyes. Még veszteséget veszteségre halmozok, kidőlt rózsatövek szegélyezik képzeletbeli utamat – amit viszont nem rontottam el, azt féltem, vigyázom, mert egyre inkább érzem a törvényt, hogy nincs végleges, csak időszakos van. Ami ma még biztosnak tűnik, holnapra nyomtalanul elillanhat.

Ott állok a kőfal előtt, a levéltelen bokor vesszőin keresztül nézegetem a mészkődarabokat. Hány arcomat látták már ezek a kövek, és mennyi mindennek voltak néma tanúi az évmilliók során… Pillanat vagyok csak a történetükben. Talán ezért választottam magamnak őket, ezért hozzájuk megyek, amikor kevés a két karom, amikor nagyobb erőre van szükség, mint ami épp bennem van.

Február vége van, csenevész még az idő. De hosszabbodnak a nappalok, egyre több lesz a fény. Erre gondolok, amikor fázom, ebbe a várakozásba bújok, hogy melengető tollkabátját a vállamra terítse.

Mirtse Zsuzsa