A hangom úgy változik, kénye-kedvére, mintha meg akarna szólítani. Üzenni nekem valamit. A hang ugyanis olyan, mint egy maszk. Felveszem, leteszem. Játszom vele. Eltakar, kitakar. Én és a hangom viszonya függő kapcsolat. Nélküle üres vagyok, mondhatnám, kongó érc. De nem a bibliai értelemben, vagy ki tudja? Ennek megfejtése már egy másik írás témája lesz.

A világ néha felismerhetetlen arcát mutatja felém. Például most, utazás közben, ami alkalmas az elmerengésre. A repülőről letekintve a felhőtenger egy hófödte táj ábrázatát mutatja az óceán felett. Szikrázó napsütéses délelőtt van, otthon azonban lefekvéshez készülődnek a gyermekeim. Vajon melyik a valóság? A jelen vagy a párhuzamos idősík Európában? A felhőtenger fent van vagy lent, avagy ez csak tükörkép? Egy hófödte táj tükörképe?

Ahogy a világ feltárja titkait, úgy játszik ördögi játszmákat velem a hangom is.

Ha kell, ha nem, a fülembe kartyog, és sípol, hogy te nem ugyanaz az ember vagy, mint az előbb! Idegesítő, ha rám szól, zaklat, nem engedi, hogy úgy használjam őt, ahogy tudom használni, és ahogy szeretném is használni. Elém tolakodik, nem várja meg a döntésemet, hamarabb jelez a külvilág felé, mint szeretném.

– Tessék? Nem hallom! – szólnak rám szüntelen.

– Ne ilyen hangosan – kérlelnek máskor.

De hiszen nem én akarom így!

Megtréfál a hangom, önmagam bábjává tesz, és én nagyon haragszom rá ezért. Nem tiszte egy maszknak, hogy akkor fedje el a valót, amikor ő akarja, és akkor tárulkozzon ki, mikor én éppen ellenkezőleg: rejtőzködnék.

Hát így van ez velem és hívatlan maszkommal, a hangommal. Erőszakoskodik, és folyton nevetségessé tesz.

Már gyerekkoromban is voltak ennek előjelei. Túl vékonynak találták. A hangom visszaélt ezzel, és a naiv szőke kislány látszatát keltette, ezzel eltakarta természetes bájamat. Ez folytatódott színész koromban is. Hiába tanultam meg beszélni sokféle hangon, és használom is a színpadon, az életben rendre megtréfál.

Mostanság süketek és vakok, figyelmetlenek és kukkolók vesznek körül, a világ változik, és a káosz egyre nagyobb. Már azt sem tudjuk, ki kicsoda, és lassan elhagy a hitünk abban, hogy egyszer megértjük ezt az ördögi változást. Számomra ez úgy csapódik le, hogy az emberek sosem hallják, amit mondok. Nem értik, vagy nem akarják megérteni? Nem tudom, de mindig visszakérdeznek vagy beleszólnak, elterelnek vagy magyaráznak. Ilyenkor előveszem a színpadi hangom, és jól megzengetem, erre leszólnak, hogy kiabálok.

És lassan azt veszem észre, hogy ez a bizonyos hang, az én hangom, már kezdi átvenni az irányítást. Olyannak mutat, ami nem vagyok. Gyengének, mikor erős vagyok, visszahúzódónak, mikor bátor vagyok.

Szóval elegem van ebből! Ez az őrült akarnok rákényszerít, hogy már reggel olyan hangot vegyek fel a készletemből, amit nem akarok. Például legyek friss és jókedvű, pedig fáradt vagyok és morcos. Legyek türelmes, amikor kiabálnék legszívesebben.

Utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy át akarja venni felettem a hatalmat, vagy talán üzenni akar nekem valamit. Hogy ideje lenne megváltoznom, és a rám erőltetett hanggal érzékelteti, milyennek is kéne lennem. Mintha ő jobban tudná!

Harcunk kezd véglegessé válni, néha úgy érzem, feladom. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy színtelen hangmagasságban, egy tónusban, egy jól megválasztott lágéban kellene ezentúl beszélnem. Mindenki meghallja, megérti, nem lehet túlkiabálni. Talán ideje lemondanom a rejtőzködésről, a kitárulkozásról, a túlfűtöttségről és a némaságról, hiszen olyan nagy a zaj.

S ahogy az óceán is égnek tetteti magát, úgy én is megkérdezem magamtól, ki is vagyok én valójában?

Az élet már csak ilyen. Változunk. Néha úgy feje tetejére áll minden, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk.

Tallián Mariann