A felhők felett repülök. Tiszta az ég, pontosan kivehető a föld minden apró részlete. Hegyek és vizek váltakoznak, a felhők sokféleképpen keretezik a horizontot. Vannak egybefüggőek, kisebbek és nagyobbak, lentebb és fentebb, vakítóan fehér mindegyik.

Ha most Magyarország felett repülnénk el, látnánk a tűzijátékot, a színes kis csillagokat, ahogy beterítik Budapest légterét. Föntről milyen aprók lennének a lentről oly sokszor megcsodált hatalmas tűzgömbök!

Itt érzem át igazán a saját bőrömön: az idő relatív. Az óceánon túlról érzékelve, de a saját karórámon mérve és a hazám idejében is más-más a valós idő. Hol és mikor vagyok én egyáltalán? – zavarodok össze.

Az időeltolódás teljesen megbolondít.

Az én időérzékelésem egészen másképp működik, mint a tudományosan meghatározott és országhatárokhoz igazított időzónák. És ez megint csak alátámasztja az időrelativitás elméletét. Most úgy érzem magam, mintha egyhelyben lennék, és az idő változatlan. De teljesen mindegy, hol vagyok, augusztus huszadikán megünneplem a magyarságomat.

Ahonnan jöttem, magyarok keresik identitásukat egy olyan országban, ahol senki sem rendelkezik színtiszta pedigrével. Mindenki jött valahonnan, és mindenki őrizgeti egy ideig a gyökereit, ápolja hagyományait, majd idővel (és milyen szép az idő efféle újraértelmezése) elkopik a nyelv, és a szokások, a néphagyományok gazda nélkül árválkodnak, a család apraja nem érdeklődik a gyökerek felől, ösztönösen próbál belesimulni a társadalmi környezetébe, és annak az országnak a hagyományait, nyelvét tartja előnyben, ahol él. Miféle erő szükséges ahhoz, hogy egy kisgyerek például vegyes ajkú szülők esetében akár három nyelvet és néphagyományt őrizgessen, szeretgessen magában? És szinte csoda az, ha a család nemzedékeinek több ága is megtartja hazája szokásait, nyelvét.

Én láttam, milyen fájdalmas ez az eltaszítottaknak, akik elmenekültek a nyomor és az üldöztetések elől, és látom, milyen kiszolgáltatottá teszi gyermekeiket és unokáikat a többség szemében. Elvárások és megfelelés tömkelege, betagozódás, integritás, humán erőforrás; mind-mind abba a felfogásba tolják őket, hogy hátat fordítsanak a múltnak.

Mégis, van, és mindig van egy kis idő, egy kis olvasnivaló, egy kis videó a YouTube-on, vagy film, egy társasági összejövetel, ami arra szolgál, hogy identitásunkat megőrizzük. Itt is, ott is, hisz nincs ez másképp ezekben a pillanatokban Magyarországon sem. Bár itt mindenki az anyanyelvén beszél, a társadalmi elvárások az angol nyelvhasználat felé irányítják a fiatalokat, nyugat-európai és amerikai divathullámoknak megfelelő szellemi közegben mozognak otthonosan, csak a kivételeseknek adatik meg a születéskor anyatejjel átitatott, kultúránkkal és anyanyelvünkkel való azonosulás. Ahol a családban ez természetes, ott nem is kérdés, miről szólnak az ünnepek, a népszokások, de a nagy átlag egyre inkább elfordul a hagyományoktól. Ráadásul annyi szenvedés, fájdalom kíséri történelmünket, ki szeret folyton búslakodni és siránkozni a múlton?

Talán így van, talán nem, én ezt egyszerű képletnek látom minden árnyalatával együtt. De abban biztos vagyok, hogy lassítani lehet, s kell is a folyamatokat.

Innen, a felhők felől nézve egybefüggő a bolygó egésze, nem látszanak országhatárok, mint a térképeken. Nincsenek államok, se vármegyék, egységes a teremtett emberiség hona. Mégis kialakult a sokféleség, természeti és földrajzi adottságok alakították ki a szokásainkat, ételeinket, népviseleteinket, vallások az ünnepeinket, ami nemzetünk sajátjává vált. Mindezek megalapozták a kultúránkat, egy nyelvet beszélünk, nemcsak az önkifejezésre, hanem lelkiekben is. És ez teljesen független attól, hol élünk mi, magyarok. Magyar vagyok, magyarul beszélek, álmodom, gondolkodok, két földrész között az óceán felett, és ahonnan elindultam, ugyanilyen lelkületű emberekkel találkoztam, és ahová megyek, haza, éppen olyannyira számít a hovatartozás nekem, a családomnak és a barátaimnak. A lényeg az azonosság, éppen az, amitől szabadulni szeretnének sokan, hátrahagyni, elfeledni, éppen az köt össze bennünket, teszi határtalanná a létezésünket, és ad a kezünkbe olyan lehetőségeket, amikkel élni tudunk.

Ülök a repülőn, és miközben eltelnek órák úgy, hogy mire hazaérek, már kétszer annyi idő van, mint kellene, és kimarad egy éjszaka az életemből, azon gondolkodom, változik-e bármi a magyarságomat illetően? Lehet, hogy zagyvaságnak tűnik, de azt hiszem, az identitásnak éppen ez a lényege, és az tesz minket erőssé, ha gondozzuk a hagyományainkat. Hogy bárhol vagyunk és bármikor, egyszerre itt és ott, vagy épp a kettő között időben és térben a mozdulatlanság érzetében, augusztus huszadikán mindannyian, akik magyarnak vallják magukat, ugyanarra gondolunk: magyarnak születtem, és a hazám most ünnepli a születésnapját. A levegőben tűzijátékot lőnek fel, és szól a Himnusz, szól a zene, és ez jó, mert mindenki ezt ünnepli az asztalt körbeülve, mindenki erre koccint a pálinkával, és meglobogtatja a kis háromsávos zászlaját, és ha mást sem tud magyarul, csak azt, hogy haza vagy otthon, és eldúdolja a kedvenc népdalát, melegség önti el a szívét. Mert összetartozunk.

Tallián Mariann