Kedvenc online irodalmi folyóiratom, az Olvasat október 23-i Zsurnál frissítésében olvasom Lőrincz P. Gabriella tollából (pontosabban: billentyűzetéből), hogy ha Budapesten jár, és látja a házak falán a golyók ütötte nyomokat, mindig megáll egy pillanatra, és arra gondol, milyen sokan haltak meg 1956-ban a szabadságért. Kínos beismernem, hogy nekem sajnos kevésbé emelkedett gondolataim támadnak a golyónyomokkal telehintett pesti homlokzatok láttán. Ugyanis nem a hősök jutnak eszembe, hanem fővárosunk elmúlt hatvan évének szégyene. Vagyis a mi közös szégyenünk.

Hát igen, szégyen, gyalázat, botrány, überciki. Számomra nehéz más szavakat találni arra, hogy Budapesten még 2019-ben is lakóházak százain virítanak a háborús harcok nyomai. Valóban épületek százain, és nem külvárosi zugokban, hanem a város legbelső, idegenforgalmilag is legfrekventáltabb kerületeiben: az ötödikben, a hatodikban, a hetedikben, a nyolcadikban. Nem kell hosszan kutakodnunk – elég, ha a Nagykörútról vagy a Rákóczi útról befordulunk egy mellékutcába, néhány lépést teszünk, és máris megtörténik az időutazás. A golyónyomok túlnyomó része 1956-os, de bizonyára akadnak második világháborús sebek is: több mint hatvan-, hetvenéves szeplők a mindennapjainkon. Ahogy például gyerekkorom házának falán, a Thököly úton, ahol tizenkét éves koromig nevelkedtem. Itt most elkanyarodhatnék a kádári évtizedek egyik gittegyletéhez, az Ingatlankezelő Vállalathoz és a szocializmus idején népünkbe nevelt munkamorálhoz…

A jelenség szánalmasságát tetézi, hogy történelem tépázta, golyószaggatta, az idők során teljesen lerohadt-lepukkant házainkat – a megkésett felújítás helyett – átkereszteltük romkocsmáknak meg retro hangulatnak, és haszonszerzés céljából büszkén mutogatjuk a bámész, alkoholizmusra hajlamos, lány- és legénybúcsúzós nyugati turistáknak. Az egész iparágat arra alapozzuk, hogy nálunk sokkal olcsóbban lehet berúgni, mint Londonban vagy Skandináviában. Attrakció!, attrakció!, nyerítjük prospektusokban és reklámfilmekben; markunkat tartva mutogatjuk a nyomorunkat, az igénytelenségünket, a proletár öntudatunkat. Hungarian wild romance! A kilencvenes évek elején azért jártak Pestre a nyugatiak, hogy Trabantot lássanak élőben, mostanság pedig azért, hogy a hősök vérébe fojtott forradalom golyónyomai, romjai között lerészegedjenek.

Mindehhez irodalmi kapcsolódást találni nem könnyű. Legföljebb akkor, ha a pusztulást, a leépülést szeretnénk megverselni. (Végül is, a költők egy része alkatilag vonzódik a reménytelenséghez…) Golyónyomokon innen és túl, szerte a városban salétromos, pergő, lemezekben leváló vakolatot látunk, vagy már a tégláig lecsupaszodott homlokzatokat. S ez az egész messzire visz, riasztóan messzire. A falvakban ugyanezt a fásult, hanyag igénytelenséget tapasztalni. Egy normális szemléletű gazda ad magára és a környezetére, és presztízskérdésnek tekinti, hogy a saját portája gondozott legyen, tiszta. Ehhez képest az Alföldtől a Dunántúlig bármely faluban járok, vakolatlan házak fogadnak – tányérantennával és a nyitott ablakon át az utcára dübörgő tuc-tuccal. Az nem pénzkérdés, hogy a házam udvarán ne álljon térdig a gaz, a kerítésem mellett ne heverjen szemét. Azt is nehéz megértenem, hogy aki munkanélküliségre és szegénységre panaszkodik, annak miért éri meg kocsival a közeli város szupermarketjébe járni génkezelt, drága külföldi paradicsomért, krumpliért – ahelyett, hogy a saját kertjében, a gyom és a felmagzott fű helyén megtermelné magának. Ám máris túl messzire csatangoltam.

Ami a golyónyomoktól sebes pesti homlokzatokat illeti – ha már mi, magyarok, hatvan évig tehetetlenek voltunk –, Oroszország bátran elvégezhetné a tatarozásukat háborús jóvátételként. Jobb későn, mint soha. Szerencsére immár több tízezer orosz lakik a belvárosban állandó jelleggel, lakástulajdonosként, a hatodik kerületben szinte több orosz szót hallani az utcán, mint magyart. Tehát a munkaerő helyben van, csak egy államközi megállapodást kell kötni, és indulat a vakolás, a téglahordás.

Zsille Gábor