Glóriával – szakadékok fölött

Hegedűs Imre János írása Jánoki-Kis Viktória Átlépsz velem a víz fölött című novelláskötetéről

Néha az írás egy mondata olvasás közben fényleni kezd, érezzük a többletértékét, fajsúlyát, jelképes erővel bír, hordozza a szerző oeuvre-jének lényegét. Jánoki-Kis Viktória fiatal írónk novelláskötetének ilyen esszenciális, ilyen sűrű, ilyen tömény mondata: „…beszélgetéseink során inkább voltam nő, mint terapeuta.” (Vodkaszóda) Pozitív értékű stigma ez a gondolat, a személyiség szép szemfoltja, a szerző finom feminin voltának tünete, garanciája. Annyi vita folyt már erről! Kedves nőtársaink, akik írásra adták a fejüket, hol a „nőíró”, hol az „írónő” megnevezés ellen tiltakoztak, csökkentett értékűséget éreztek a nem, a nemiség megnevezésében. Elmélyülve a novellák bonyolult, mégis érthető, mégis világos eszmerendszerében, örömmel konstatálhatja az olvasó, hogy Jánoki-Kis Viktória ízig-vérig nő, és – remek prózaíró.

Ez nagyon fontos, mert szomjas ez a túltechnicizált világ a finom árnyalatokra, a lélek apró moccanásaira, a lírai hangulatokra. S ő mégsem azzal keríti vonzáskörébe az olvasót, hogy pszichologizál, hogy rejtélyeskedik, hogy ködösít, hanem azzal, hogy – jelképesen – a tenyerére helyezi, és felmutatja az élet, a 21. századi világ egy-egy szeletét.

Nem gyér, nem kevés tudással teszi. Ritka tájékozottsággal jár-kel a nagyvilágban, magabiztosan vezeti például egyik novellahősét Philadelphiától egy magyarországi állatfarmig, s néhány rázós mondattal jelzi is a különbséget: „Eszembe jut a philadelphiai irodám. Tágas, üvegfalú szoba a Comcast Center negyvenkettedik emeletén. Apple-gép, mahagóni asztal, süppedős forgószék, légkondi, orchideák.” (Piros fazék)

Bizony, ez volt az utóbbi harminc év világtörténelmének fő tünete, kötélhúzása, célja, törekvése. Utolérni a Nyugatot. A kommunista béklyóból szabadult országok, népek az anyagi civilizáció amerikai szintű magasságába akartak, akarnak emelkedni. És ami bent, belül, a pszichében történik, az még bonyolultabb, mint a népek tülekedése a nagyobb koncért. Sőt talán éppen ez a tülekedés, éppen ez a túlhajszolt élet kezdi ki az idegrendszert. A gyakran ismételt közmondás jut eszünkbe: Amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon.

A Vodkaszóda remek írás erről szól. Terapeuta nőnél jelentkezik egy markáns külsejű férfi, alvászavar kínozza. Ennyi a mag, a novella kerete, de Jánoki-Kis olyan szövevényekbe visz, amelyek rajzát megirigyelhetné a pszichológia bármelyik szaktekintélye. Rejtett, nem verbális a figyelmeztetés. Függünk egymástól, óriáshalmaz az emberiség, elkerülhetetlenek a szövődmények, mintha igazolná a Klasszikus híres verssorát: „Akár egy halom hasított fa…”

Minden novella egy más világ, más szféra.

A drog rémével néz szembe Kristály írásában. Nem hétköznapi a történet, amibe ágyazza figuráit. Híres orvosprofesszor, Beleznay András szeret bele páciensébe, a 16 éves cigánylányba (akinek már volt egy férje, utcai késelésben halt meg), házasságukból három gyerek születik, Maximilián, a fiú és két hirtelenszőke ikerlány. De nem azért buknak mélyre, mert ilyen szélsőséges, távoli világok találkoztak, hanem amiatt, mert Maxim drogos lesz, sőt díler. Elképesztő, milyen tájékozott Jánoki-Kis ebben a szélsőséges, obskúrus világban (komoly előtanulmányokat végezhetett!), megdöbbentő, milyen magabiztosan járja be a drogosok szövevényes útját! Az újkor egyik rémséges testi-lelki betegségével néz szembe, és sorolja a szörnyű tüneteket: eltorzult arc, szemtengely-ferdülés, megrokkanó hátgerinc, fekete bőr, hamuszínű arc, izomgörcs, eszméletvesztés. A tudatmódosulás még nagyobb ártalom. Kezdetben kellemes érzetek keletkeznek („Fenséges a koordináció ebben a világban, nem tudok vele betelni. Az időérzet végtelenül gazdag, most eltelik egy év.”), de később, különösen túladagoláskor az egyén nem csak az álomvilágból esik ki, megszakad a kapcsolata a környezetével: „…a fizikai valóság most olyan messze került az elmétől, hogy talán sosem fog újra egybeérni a kettő.”

Ehhez a zavaros, beteg világhoz igazodik a nyelv, a drogosok argója. Nem kényeskedik Jánoki-Kis Viktória: cucc, pöcs, picsa, átbaszás, lóvé, szitu, libafos, kúr, kúrás, manus, brunyál, halu, seggfej, faszszopó, nebassz stb. Az írás szerkezete is érdekes. Részekre tagolja a szövegtestet, s hol egyes szám, első személyben, hol királyi többesben mesél. S az utolsó mondat: zuhanó bárd. A feleség emeli halálos csapásra a súlyos vázát férje feje fölött.

Jánoki-Kis Viktória építészmérnöki szakon szerzett diplomát, és ez az izgalmas tudományág beszűrődik írásművészetébe is. Otthon van ő a megoldhatatlannak látszó struktúrák, a kohomológiai elméletek, a perfektoid terek, az aritmetikai algebra világában is. Egy matematikaprofesszor, Krausz Péter, a szakbarbár, az elmagányosodott ember sanyarú sorsa riaszt és figyelmeztet, halálos a magány, nem szabad egyedül élni. (Hetvenszer négy méter) Nem nehéz asszociálni Elias Canetti Káprázatcímű, híres regényének hősére!

Hétköznapi, banális esetek életsorsokat határoznak meg. Életünk mindennapos szörnyűsége a közúti baleset. A kisgyerek halála idegösszeomlásba, kómás állapotba taszítja a fiatal lányt, Tímeát. Legkülönbözőbb terápiákkal gyógyítják az orvosok, a munkatársak. Valamiért fontos ez a novella a szerző számára, mert ebből választott szemelvényt a könyv hátlapjára. (Cukros víz)

Sérülések halmaza a novellagyűjtemény! Majd mindenik írásban válás. Válnak a felek, akik örök fogadalmat tettek egykoron, válóper szabályos lefolyását írja meg a Te meg én novellában; olyan vészes tünete ez a mostani világnak, mint a kábítószer. Peregnek a képek, a mai, modern élet képei. Koravénség, idegbaj, szédelgés, elhízás, hit hiánya, testi és lelki császármetszés, a szülői tekintély összeomlása, az új nemzedékek infantilizmusa, vírusinvázió, a szexuális élet torzulásai, „neurobiológiai eltérések”, figyelemhiány, hiperaktivitás, HIV-fertőzés, rák… Mind igaz ez? Ilyen lett a világ?

Ilyen is. Századunk rendkívüli bonyolultságában benne van a pusztulás, a romlás, az elidegenedés, de az élet ébredése, a megújulás, az újrakezdés is. Ott van az Ember: „Meglátom sötéten morajló tudattalanodat, melytől elméd újra meg újra elrugaszkodik, hogy az lehessen, aki. És a hullámok között ott vagyok én, ezerarcún, ezerféleképpen.” – írja a Piros csík novellában.

Fiatal, tehetséges írónőnk viaskodik a világ nagy gondjaival, de mást is ad magából. Kevesen tudják megírni úgy, ahogy ő, miként igazítja meg egy asszony a haját, kontyát, harisnyáját, hogy húzza meg szemöldökét ceruzával, milyen finom gonddal végzi el a sminket, hogy társítja egymáshoz a ruhadarabokat, a színeket, a formákat…

A felfedezés örömével tesszük le a könyvet. Új, friss hang jelentkezett, aki az élet ambivalenciájáról, a világ gyűrődéseiről, szakadékairól hozott hírt, anélkül, hogy feketére festené az eget.

Keressük a kötetcím jelentéstartalmát (Átlépsz velem a víz fölött), és Madách (Éva) szavai tódulnak föl tudatunkban akaratlanul: „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál! / Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt: / A por hull csak beléje, e föld szülötte, / Én glóriával átallépem azt.”

(Magyar Napló Kiadó, 2021)