530 éve halt meg Domenico de Tommaso Ghirlandaio Bigordi

Van olyan, amikor egyvalaki nevének csillogását másvalaki ragyogása tovább fokozza, így téve őt még emlékezetesebbé az utókor számára; s ez a tükröződés annál hatásosabb lehet, minél csodálnivalóbb nagyság felől villan vissza a fény. Például olyanról, mint idézett esetünkben Michelangelo Buonarroti. Hiszen a reneszánsz és az egyetemes kultúra hérosza, még ifjú tanítványként, mesterének vallhatta Domenico Ghirlandaiót, Firenze reneszánszkori festészetének körülrajongott egyéniségét, akinek neve említésére ma már gyakorta azt is hozzáteszik: igen dicséretes festő, ám népszerűségét megsokszorozza, hogy ő volt az „il divino” Michelangelo egykori tanítója. Persze az pusztán még ráadás, hogy Leonardo és Raffaello számára Ghirlandaio művészete, éppen újító törekvései és rendkívüli tehetsége miatt, megkülönböztetett elismerésnek örvendett.

A „Ghirlandaio” voltaképpen ragadványnév, ami még onnan datálódik, amikor ötvösmesterként tevékenykedő apja valóságos divatot teremtett a liliomos városban, elkészítvén az első nemesfémekből és drágakövekből összeállított finommívű virágfüzért, mai szóhasználattal: girlandot, felsőbb körök patrícius hölgyei hajfonatának csinosítására. Ez a népszerű dísz aztán a család nevével végleg egybeforrt, és azóta Ghirlandaioként jegyzi őket a művészettörténelem. Csak mellékes pikantéria, hogy Leonardo nagyhírű, Utolsó vacsora című milánói freskóját éppen Domenicónak a firenzei Ognissanti templomban található freskója ihlette újszerű kompozíciós elrendezése nyomán, merthogy attól fogva a jellegzetesen hosszú asztal mellé sorba ültetett alakokkal számtalan ábrázolásnál az ő látványrendszere szolgált példaképül későbbi korok művészei számára. A festő nem mindennapi tekintélyét és értékrendiségét egyébként az is megvillantja, hogy IV. Sixtus pápától két falképre is megbízást kapott Rómában a szentatyáról elnevezett kápolna díszítése során; erre a feladatra pedig csak a legtehetségesebbek lettek kiválasztva.

Giorgio Vasari részletes életrajzi tanulmányából tudjuk, hogy Domenico személye igen közismert volt Firenze legbefolyásosabb polgárköreiben. Ezért is kerülhetett kapcsolatba Francesco Tornabuonival, a gazdag kereskedőcsalád fejével, akinek ifjú és szép felesége, Giovanna Albizzi Tornabuoni szülés idején gyermekágyi lázban váratlanul elhunyt. A férj, a kor bevett szokása szerint díszes freskósorozattal kívánt emlékezni családi kápolnájukban az eltávozottra, ezt pedig Ghirlandaióval vitette vakolatra, de amellett még egy különálló, kisebb méretű, mára igen közismert tempera emlékképet is megrendelt tőle. A hűvös, de parádés kivitelezésű mű, amelyen Giovanna láthatóan áldott állapotban van, a Thyssen-Bornemisza Gyűjtemény becses darabját képezi Madridban.

2010–2013 között ötven képből álló sorozatot készítettem Nagymesterek címmel a reneszánsz kor itáliai, flamand, németalföldi és francia klasszikus festőinek művésznagyságairól. A mesterek portréi mellé jellegzetes vizuális attribútumaik közül minden esetben kiválasztottam valami olyasféle elemet is, ami az életműveikben fellelhető, fontos és motívumvilágukat jellemzően illusztrálja.

Ghirlandaiónak remek önarcképe szerepel a firenzei Lelencház falára általa festett, Királyok imádásacímet viselő, sokalakos kompozíciójának alakjai között, az őt idéző vásznon ezt a kreolbőrű és szép vonásokkal megáldott ifjú arcot választottam ki, amihez finoman illeszkedik a fentiekben szóban forgó női alak, az 1488-ban készült temperakép, ugyancsak másolatban. A kemény profilbeállítás a korai reneszánsz tipikus ábrázolási stílusának sajátos jegyeit viseli magán, amit a kellékek még beszédesebbé tesznek, ilyen a háttérben látható aranycsatos Biblia, a lelki tisztaság szimbólumaként szorongatott világos színű kendő a kézben, vagy a polgári gazdagság, a jómód ismérveiként megvillanó ékszerek, gyöngyök, és persze, a korhű divatot hitelesen ábrázoló, díszes hímzéssel kivitelezett, üde színekben pompázó női ruha.

A háttérből egy kis papírlap villan elő, ezen Martialis római költő egyik epigrammája olvasható, „Ars utinam mores animumque effingere posses pulchrior in terris nulla tabella foret. MCCCCLXXXVIII” – „Művészet, bárcsak erkölcsöt és lelket ábrázolhatnál, akkor nem lenne nálad szebb festmény a földön. 1488”.

A festő arcképe mellett domináns szerep jut a kompozíciót átmetsző keresztnek is, amely a Ghirlandaio vonásait felidéző eredeti műhöz hozzátartozik. A kereszt-szimbolika, ami oly gyakori elem a képzőművészetben, Jézus megváltó szeretetének, valamint a kettősség és az egység határozott tömörséggel megfogalmazott együttállásának szemléletesen kifejezett geometriai jelképe.

S hogy mi lehet vonzó ma az ilyen távoli időkből visszaköszönő képelemek újra történő megfestésében? Az aurája. Egyfajta átélhető katarzis jelenléte a transzcendens időutazás ténylegesen megérintő valóságával, hisz az ilyen kaland óhatatlanul magával ragad és visszaröpít az időben, mintha nem is napjaink időszalagján peregnének a gondolkodás és a tettre hangolódás percei. A kordokumentumokban, írásokban, ábrákban való dúskálás folyamatos lángon tartott lobogó élménye pedig már-már új identitást ad, legalábbis addig bizonyosan, amíg a kép véglegesen elkészül, és a tükörkép megjelenik. Közben reneszánszillatú ködfátyol ereszkedik alá a Parnasszusról a múzsák égi áldásával. De a rendkívüliség kisugárzásának érzése mindenek fölött mégis abban nyilvánul meg, hogy létezik a világon egy ecset, amely ötszáz év elteltével ugyanazokat a vonalösvényeket, ugyanazokat a formarendszereket, kapcsolódásokat, átfedéseket és képi idézeteket bejárva, megismétli egy távolba veszett személyes létezés elhalt üzenetét.

Az echó látható, egyedi megnyilatkozása ez az átlényegülés, ami magával ragadó lehet, csak látni, átélni, hallani és tisztelni kell az elszállt évszázadok válaszfaláról visszaverődő érzelmi hullámok minket megérintő és rezonáló hangjait.

Árkossy István