Van egy kavicsos, füves térség a rákospalotai vasútállomás mellett, afféle kicsi park a várakozók számára. A kikopott fűben pirosdeszkás padok fölé vadgesztenyefák magasodnak, tíz öreg fa, öt a sínek felől, négy átellenben, egy a rövidebb oldalon, lezárva a terecskét. Kevesen használják a padokat, ez budapesti állomás, itt mindenki siet. Leülök az egyikre, ráérősen várom a vonatomat, mintha valami távoli vidéken lennék, ahol az emberek bővében vannak az időnek, nem kergetik az illúziót, hogy a sietséggel többet vehetnek birtokba az örökkévalóságból. A vidéki vasútállomások, különösen a félreeső vonalakon az időtlenség otthonai. Az álló csöndbe néha beletrombitál a hangosbemondó, begördül a vonat, jövés-menés, leszállnak, fölszállnak, a vasutas int a tárcsájával, a vonat elmegy, a csönd visszatér.

Ülök a padon, bal lábam átvetve a jobbon, két karom hanyagul a háttámlán, látom is magamat, hogy milyen romantikus kép lehetek itt ülve az őszben, a hatalmas fák alatt. Kár, hogy nem vettem kalapot, még jobb lenne. Sétapálca? Azért az már túlzás volna, az ember tartson mértéket. Nyári meleggel kényeztet a szeptember, de a gesztenyefák levelei barnulnak már, rozsdásak a nagy zöld tenyerek. Még nem ritkul a lomb, de a sok tüskés termés így is messziről látszik. Néhány hét, és tele lesz a fák alja fényes, barna gesztenyékkel. Akkor is el kell majd ide jönnöm, szedni belőle.

Aki valaha volt gyerek, az tudja, hogy vadgesztenyét minden ősszel muszáj gyűjteni. Mondhatná valaki, aki gyerekkor nélkül lett fölnőtt – vannak ilyenek, szomorú sors –, hogy micsoda bolondság, úgyis mindig tönkremegy a végén, megfakul, megráncosodik, rosszabb esetben sűrű penész növi be a kamrában felejtett nejlonzacskóban, de az ilyenekre nem szabad hallgatni. A gesztenyét azért kell gyűjteni, mert kincs. Semmivel sem kevésbé valóságos, mint Silver John kalózkapitány ládájában a gyöngyök, aranyak és drágakövek.

Gesztenyét gyűjteni jó. Az ember először a szép fényeseket, épeket, nagyokat szedi össze, aztán kell a többi is, mind. Egyszerűen nem lehet otthagyni, képtelenség. A már lehullottakkal kezdjük, utána jönnek a még fán lévők. A magasan nőtteket hosszú botokkal kell lepiszkálni, a még följebb lévőket pedig úgy kell ledobálni, ágdarabbal, kővel, cipővel, vagy ami adódik. Amelyiknek már fönt az ágon meg van repedve a tüskés zöld burka, az elég könnyen adja meg magát, de amik még nem jutottak el idáig az érésben, azokért sokszor keményen meg kell küzdeni. Ha végül eredményre vezet a dobálás, a legtöbb magától nem nyílik föl, úgy kell földhöz csapkodni, hogy a végre megrepedt burokból kiforduljon a gesztenye. Az ilyenek sokszor fehérek még, vagy csak éppen kezdenek barnulni. Izgalmas dolog figyelni, ahogy a szabad levegőre jutva szemmel látható gyorsasággal barnulnak, bár olyan szép színük soha nem lesz, mint amiknek fönt a fán volt idejük teljesen megérni.

Minden gyerek számontartja az elérhető közelségben lévő vadgesztenyefákat, és még idős korában is – tanúsítom – emlékszik valamennyire. Hiszen ki az a bolond, aki képes elfelejteni a kincsek lelőhelyeit. Számontartja, és ha eljön az ideje, el is megy begyűjteni. A gesztenyével teli szatyrot, iskolatáskát aztán hazaviszi, és vagy titokban eldugja, vagy ha a szülőkkel szerencséje van, az ő segítségükkel elteszi a lakásban. Néhányan később játszanak vele, fogpiszkáló lábakkal, karokkal emberkét csinálnak belőle, de a legtöbb gyerek elfelejti, és az apja vagy az anyja hetek múlva csöndben kidobja, többet nem is jön szóba. Miért is jönne. A birtoklás önmagában semmi örömet nem nyújt, ezt a gyerekek hamar megtanulják. A megtalálás, az összegyűjtés a varázslat. Még egy-két hét, és vissza is jövök ide a vasúrállomás mellé, átélni újra ezt a varázslatot.

Bencsik Gábor