Géricault. Kétszáz éve, 1824-ben halt meg Théodore Géricault. Meglehet, hogy nem éppen a többség számára ismerős betűkombináció ez a név, bár fényesen jegyzett, rövid földi élettel küszködő, kolerikus hajlamú francia festő lényét idézi fel. No persze lehet az említett személy életművének ismerete nélkül is boldogan vagy éppenséggel gondterhelten élni, nem lesznek másabbak sem a napok, sem az éjek, sem a pillanatok, még ha néhány lélekkivetítőn egy-egy művének idézete fel is villantja magát. Vagyis: nem műveltségi színvonal mércéje a Géricault-ismeret. Ellentétben azzal, ami viszont már problémás lehet, például, ha valaki a Rubens betűkapcsolás említésekor Helena Rubinstein divatos parfümmárka nevei között kezd el szimatolni. De az illatérzet jelenléte ezúttal sincs messze a festészeti gondolatsortól, hiszen egy olyan képre utalunk, amelyről a tenger sós vizének illata-szaga valósággal árad a felhordott színek és a képi elemek kompozíciós üzeneteinek hullámhosszain. És történik mindez valahol a végtelen vizeken, valahol egy hajótörés drámája után, zúzott gerendákból sebtiben összeeszkábált lélekvesztő tutajon, ahol néhány embermaradék az elmék és az elemek harcával vívott csatájában a remény szalmaszálába, az árbóc kötelékébe kapaszkodik görcsösen, talán éppen élete utolsó momentumait megélve, vagy jobb esetben a pusztulást vészelve át.

Gyakori szokás, hogy a hálás utókor üti valódi festőlovaggá a közvélemény babérkoszorújával ékesített mestereket, a színek varázslóit, az árnyalatok királyait, már ha égi tehetséggel megáldott látomásviláguk valóban képes beférkőzni a művészeti élményekre áhítozó emberi lelkekbe.

S ha a sors kegyessége úgy hozza, és felkínálja a lehetőséget egy szellemi kalandtúrára, estleg a Louvre termeit beborító üvegmennyezet alatt a századok ködén átvilágító fényben, az egyik teremben apró betűs tábla fogad, amely jelzi, hogy éppen Théodore Géricault festménye előtt álltunk meg; címe: A Medúza tutaja. De akkorra már bizonyosan át is érezzük, hogy olyan látványban részesültünk, ami életre szólón a tudat trezorjainak legmélyebb kamráiba kopogtatott be. Ezt az állítást azért is lehet megtenni, mivel szemünk előtt egy különleges mű látványa bontakozik ki ötméteres magasságával és több mint hétméteres szélességével. Egykor, még a császárság idején Napóleon Múzeumnak elnevezett Louvre hatalmas termeiben, a tekintélyes méretű óriásképek között is igencsak méretesnek mutatkozik ez a vászon. És egy ilyen hatással sugárzó műalkotás már arra az illúzióteremtésre is képes, hogy közeledve hozzá, bizonyos optikai távolságból a szem teljes látószögét lekösse, ezzel kizárja a környező világot minden tárgyiasságával a kép történéseiből, s így a tartalom látványa már teljes dimenziójával szippanthat be illúziókkal telített univerzumába. Másként fogalmazva: akarva-akaratlanul magunk is bent leszünk a képben.

És ha e pompásan félelmetes Géricault-vízió előtt időzünk, kipattan a látványszínjáték valóságos története is, hiszen egy lejegyzett, kellő hitelességgel dokumentált történelmi dráma közepébe csöppentünk bele. A francia királyi flotta Medúza névre keresztelt hadihajója 1816-ban váratlan tragédiát szenvedett az afrikai partoknál, és a túlélők tizenhárom napig sodródtak a tengeri árral, majd később két megmenekült hajós vallomásai írták le a tutajon végbement borzalmakat, a túlélés reményében állatiassá elfajuló események sorát. Égzengéssel, villámokkal, Isten haragjával ereszkedő vad óceáni fellegek alatt sodródik a lélekvesztő, mintha a hánykolódó fa alkotmányt már csak a képet borító festékréteg és a vászon anyagisága tartaná még egybe, és mentené meg látogatói számára a végzetesen ólálkodó pusztulástól.

Egy francia szív, a francia festő francia szíve megtörten, vérzőn, a napóleoni kor eufóriájának összeomlása után a szertefoszlott dicsőség semmivé morzsolódott drámáját éli meg az 1818-ban megfestett hajótöröttek történetével. Utal egyszersmind a Trafalgarnál vereséget szenvedő francia–spanyol hajóhad megsemmisülésére is, a Nelson admirális utolsó lélegzete árán megvívott angol győzelemre, de talán a „kiskáplárból” lett bukott császár sorsával is párhuzamot von, aki Szent Ilona szigetén, utolsó pár négyzetméteres birodalmán ugyanúgy lett fogoly, mint a képen vergődő tutaj vesztesei. És akik mind a jósorsnak ugyanazt a reményteli jelzését keresték, vizslatták, várták a horizonton, ahol a csodának kellett feltűnnie: egy álomhajó sziluettjében, hófehér vitorlákkal és a szabadulás esélyének megcsillanásával.

A horizont vízszintese az árbócrúd függőlegesével tisztán idézi a keresztformát, amelynek tövében félmeztelen, itt-ott már a földi élet kapuján is átjutott emberi roncsok maradványai hevernek halomban. Feljegyezték, hogy a kilenc hónap alatt megfestett vászon időszakában Géricault orvostanhallgató barátai segítségével több hullát csempészett be a műtermébe tanulmányok készítése végett, aminek úgy kelt híre, hogy ezalatt valódi hullaházzá változott át a festő műterme, amit szúrós levegője miatt még hű társai is messze elkerültek. A kép sarkosan redukált barnászöld színskálája a nyomasztó tengeri dráma koloritját idézi, pusztán fényekkel, árnyékokkal modellálva, az élet és halál emberekkel játszadozó pillanataiban.

Aztán a katarzis feszültsége eltávolít a képtől, ami arra jó, hogy dermedtségünk után végre visszalépjünk az események gravitációs szorításából a múzeumtér biztonságot nyújtó, vörös bársonyszőnyegének eleganciájába, vihar- és hullaszag helyett a pörkölt kávé illatába, a hullámok sós vizének szikkasztó könyörtelenségéből az átmeneti létezés nyugalmába.

Géricault (1791–1824) a maga soványra szabott harminchárom krisztusi esztendeje alatt az idővel versenyezve megérezte korai halálát, tán ezért is égette mindkét végén oly vehemensen a létezés gyertyaszálait. Ámde üstökösként éppen így teremtett sajátosan világító helyet magának a francia festészet történetében. A klasszicizmus hűvös harsonái után a romantika puhább dallamaiból is kilépve a realizmus horzsoló valóságának irányába tolta el a képteremtés optikáját, ami akkoriban még újszerű volt és drámai áttörést jelentett. Említették róla, hogy küldetése érzékelhetően erőteljes, erőszakos, nehezen elviselhető jelenetsorok ábrázolásán keresztül nyilatkozott meg, mindvégig tele energiával és kirobbanó feszültségekkel. Tán ezért is imádta nemcsak a lovakat, hanem bolondult a lóversenyekért, ahol csak a teljesítmény számíthat eredményre, elismerésre igazán, a vesztes pedig megsemmisül, kegyetlenül elhull. Spontaneitás, akarás és dinamika volt ez a rövid teremtő élet. Nem véletlenül fogalmazta meg az igazi alkotó energiájának forrását így: „Mindaz, ami a zsenivel szembeszegül, idegesíti és gerjeszti benne azt az izgató lázat, ami mindent legyőz és remekművet szül.”

Géricault nem a vikszolt szakvélemény vagy a sprőd közízlés csörtéjéből ítélte meg látványában a világot – ő megszállottként, magányosan, külön ösvényen járt, ahol életének ellobbant villanása volt saját útján a megvilágító fény.

Árkossy István