A kétezres évek elején már éppen hazafelé készülődtem egyetemi városomból, az utolsó életvitelszerű hónapokat igyekeztem nosztalgikusan-búcsúzóan kihasználni, amikor egy apró, személyes kéréssel szólított meg egy ismerősöm: át kellene adni egy kisebb csomagot valakinek, egy írónak, az egyetem felé éppen utamba esik.

Ottani éveim alatt, sőt már hamarabb is, sokat hallottam az illetőről, olvastam is több mindent tőle, de érdekes módon sosem találkoztunk személyesen. Pedig a megelőző évtizedekben nyomatékosan jelen volt az erdélyi kultúrában: írt regényeket, számtalan cikket, művelődéstörténeti tanulmányokat, és azt beszélték, hogy színházi kritikáit még maguk a színészek is mindig izgatottan várták, és véleménye szélesebb körökben is sokat nyomott az előadások megítélésében. Magam az általa írt illemtankönyvet olvastam legelőször, még középiskolás koromban, és bámulatba ejtett az a műveltség és humor, amellyel az életben való mozgás illő és udvarias módjait bemutatta. Nagy rajongója is lettem a témának, de nem annyira, hogy a torkom össze ne szoruljon, amikor felvetődött a személyes találkozás lehetősége.

Még a lépcsőkön fölfelé haladva is azon tépelődtem, hogy vajon megfelelő-e a ruhám, az időválasztásom a látogatáshoz, hogy fogok köszönni, bemutatkozni neki, és minderről mi is lesz a véleménye. Emlékszem-e pontosan minden apróságra, amit ő tanított nekem a könyvében, és főleg: tudom-e alkalmazni élesben? Már az előszobában toporogtam, túl voltunk az udvariassági körökön, amelyek valószínűleg sete-sután sikerültek a részemről, át is adtam a küldeményt, amikor hirtelen feltett egy kérdést. Érdeklődése egy akkor hirtelen felfutó, kétségkívül népszerű megmondóemberre irányult, és valahogy, talán mérgemben, sutba vetve minden tanítást, azt válaszoltam, hogy engem ugyan nem érdekel, és nem is tartom sokra a mindenhol fellelhető véleményét. Mikor kimondtam, már éreztem, hogy akár egy újabb fejezettel is kiegészíthetné az illemtankönyvét Ifjú lányok vadóc beszólásai címmel, ehelyett azonban megkért, hogy vegyem le a kabátomat, és fáradjak be a nappaliba egy kávéra.

Egészen hosszan beszélgettünk az ezredelő aktuális jelenségeiről, ő néha visszautalt régebbi korok párhuzamaira is, és talán már az első mondatok után biztosan tudtam, hogy nem a formaságok érdeklik. Kiváló beszélgetőtárs volt, fantasztikus humorral és végtelennek tűnő műveltséggel, számtalan izgalmas történettel és valamiféle nyugodt derűvel, amitől nagyon hamar otthonosan kezdtem érezni magam az asztalánál. Már bőven a hetvenes éveiben járt, de még mindig foglalkoztatta az is, hogy a beszélgetőtársa mit gondol a világról. Meséltem hát neki a jelent, úgy, ahogy láttam, kis bosszúságokat is, ő meg cserébe a múltat, ahogy csak ő tudta felidézni. Meg is állapodtunk, hogy visszatérek még.

Aztán meglátogattam újra meg újra, olvasmányokat is cserélgettünk, és ha véletlenül egy darabig nem jártam arrafelé, felhívott, és szememre vetette a mulasztást. Megnyugtató visszajelzés volt, hogy legalábbis nem tart tolakodónak. Akkoriban úgy gondoltam, hogy legkevesebb egy könyvre való ismeretanyagot és anekdotát osztott meg velem, és el is mondta, hogy nem sokakra bízta rá ezeket a történeteket. Ha papírra nem is vetettem, a szívem egy féltett zugába elraktároztam mindezt, azzal a boldog tudattal, hogy ott nem árthat neki az idő. De furcsa a természete az így elvermelt dolgoknak: évekkel később próbáltam összerendezni a tőle hallottakat, és döbbenten jöttem rá: csak foszlányokat találok. Az is igaz viszont, hogy számtalan élethelyzetben vagy régi történeteket hallva, időről időre beugrik: ezt én tudom, nekem ezt már mesélték, sőt, részleteket is hozzá tudnék adni.

Elköltözésem után sajnos többnyire csak lóhalálában utaztam át a városon, nem adódott lehetőség újabb kiadós beszélgetésre. Érdeklődtem azért róla többször is, mi több, maguktól is jöttek a hírek, például az is elterjedt róla, hogy az elmúlt rendszerrel együttműködött, bár konkrét rossz tettel nem tudták meggyanúsítani. Akkor azon gondolkodtam, hogy ennek ki kellett volna-e derülnie számomra a beszélgetéseinkből. Lehet, csak bennem fel sem merült ennek a gyanúja, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ha rákérdeztem volna, elmondta volna az igazságot. Lehet, hogy emiatt kerülte a nyilvánosságot, jó fizikai egészsége ellenére?

Nemrég egy sepsiszentgyörgyi kávézó falain egy komplett erdélyi értelmiségi könyvtárat véltem felfedezni, antikvár darabokból. Még mindig nem bírok ellenállni a könyveknek, így szemezgetni kezdtem, remélve, hogy egyiket-másikat meg is vásárolhatom. És egyszer csak ott termett előttem az illemtankönyv, és még csak meg sem kellett vennem, ajándékba adták. Ahogyan a szerző is az élete néhány kivonatát és talányát, amelyeket igyekszem most már gondosabban őrizni.

Farkas Wellmann Éva